Könyvmoly lévén nagyon ritkán mondom azt egy feldolgozásra, legyen az film vagy színházi darab, hogy jobb, mit az eredeti. Most mégis megesett velem.

Előfordul velem, hogy valami nagyon tetszik, mégis nehezen öntöm szavakba annál bővebben, hogy „nagyon jó volt”. Ilyesmi volt a Centrál Színház repertoárjának több éves sikerdarabja, a Pletykafészek is – annyira egyben van az egész előadás, annyira profik a színészek, hogy nagyon nehéz nekikezdeni ennek a beszámolónak. De azért kicsit mégis részletezem a „nagyon jót”.

Elcsépelt szófordulat a mai rohanó világunk kifejezés, de nagyon is igaz: folyton rohanunk, nincs időnk kiélvezni a szép pillanatokat, csak menni-menni állandóan körbe-körbe a mókuskerékben. Ez a formula érvényesül akkor is, ha a múltat idézzük meg – a Sybillben is mindenki kapkodva száguldana a céljai felé, és ezért az érzelmek megélését is háttérbe szorítják. Csakhogy mire idő jutna rájuk, már nem biztos, hogy lesz mit megélni.

Rég nem láttam már Alföldi Róbert rendezte darabot, Shakespeare-rel való randevúm pedig mindig esedékes – így a Lear király megtekintése is már régóta érett. A költőzseni legsötétebb, misztikumot mellőző legborúsabb drámájához azonban hangulat is kell, ugyanis az euforikus katarzis fogalma ismeretlen a történetben, ellenben a véres családi viszály ólomsúllyal üli meg a néző lelkét – miközben azért azon is morog, hogy ennyi indokolatlan káromkodást miért is muszáj belefűzni minden darabba?!

Gimnáziumi irodalomóráim emlékei közül az Édes Anna talán az egyik legfakóbb – ennek ellenére merész vállalkozásnak találtam, hogy a nem túl cselekményes, lélektani történetet társulat musical formában helyezze színpadra. Ráadásul popmusicalként. Azt nem állíthatom, hogy ezek a kérdőjelek a tapsrendre elhalványultak volna bennem, de mindenesetre a Showszínház Édes Annája sajátos világot teremt.

Izgatottan és elfogultan ültem be a Sok hűhó semmiért premierjére. Egyrészt mert egyik kedvenc Shakespeare darabomról van szó. Másrészt mert míg kortársaim épp egy sorozatsztár kockás hasi domborművéért bomlottak, én többek között oda meg vissza voltam Kenneth Branagh csípős szóvirágaiért és Emma Thompson nem kevésbé finom replikáiért (jó, elismerem, a kockás hasak sem hagytak hidegen). Szóval eddig kettőből 100%-os aránya volt a komédiának – és a Centrálos premier után az arány nem változott, csak a merítés.

Bevallom, kicsit ambivalens érzésekkel foglaltam el a helyemet a nézőtéren: egyrészt már nagyon vártam, hogy lássam a legújabb káoszdarabot, másrészt viszont kicsit tartottam tőle, hogy sikerül-e tényleg nevettetően, és nem gagyin eljátszani azt, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Oké, persze, a Centrál Színház csapata már eljátszotta vérprofin a Függöny fel!-ben a dilettantizmust, és a Broadway felett az ég is kissé a „semmi nem működik, mindenki béna” sémát adja, de nagy-nagy kérdőjel volt bennem, hogy sikerül-e harmadszor is megugrani ezt a lécet. Sikerült.

Amikor elfoglaltam a helyem a Vidám Színpad nézőterén, az volt az első gondolatom, hogy: kényelmes! Pihe-puha, fejnek is tökéletes székek! Majd utána az is beugrott, hogy nem kell a kilátásért küzdenem az előttem ülő fejével, hiszen az egykori moziteremből színházzá avanzsáló szobában emelkednek a széksorok! Aztán felgördült a függöny, és nem gondolkodtam tovább, csak szórakoztam.

Ha színházba megyek, minden alkalommal igyekszem függetleníteni magam a korábban olvasott kritikáktól, hallott véleményektől. Így volt ez a Hair esetében is: ugyan pozitív összmérlegű beszámolóba egybe sem ütköztem bele, de várakozva, mindenre nyitottan ültem be az előadásra, amiről az előre tudható volt, hogy még véletlenül sem a film adaptációjáról van szó (ezt a színészek is sulykolják a nézőkbe, elég hosszasan). Rendben, jöjjön valami nagyon új, nagyon más! De sajnos így sem sikerült megbarátkoznom vele.

Ha nincs a Csárdáskirálynő, akkor minden bizonnyal a Marica grófnő lenne Kálmán Imre legismertebb, legnépszerűbb műve. Hiszen az „ezüstérmesben” is hiánytalanul megvan minden, ami egy operettet tökéletessé tesz: egymást oda-vissza szerelemmel szerető és folyton gyötrő férfi és nő, álnév alatt felbukkanó, helyzetkomikumba csomagolt bonyodalmat keltő figurák, humormorzsákkal telített librettó, és ezt a koktélt olyan nóták fűszerezik, mint a Szép város Kolozsvár, a Ringó vállú csengeri violám, vagy éppen a Hej, cigány. A közönség önfeledt szórakozásra van ítélve!

Vannak darabok, amelyeknél nem probléma, ha a történet nem kimondottan veretes, inkább csak mozaikszerűen kap innen-onnan egy-két morzsát, és pakolja bele mindezt egy olyan látványvilágba, ahol bőven elég ennyi „storyline”. Ilyen darab a Fame is. Meg olyan darab, amiből kiderül, hogy rengeteg tehetséges, fiatal táncos, zenész, színész, egyszóval MŰVÉSZ él közöttünk. Meg olyan, ami bemutatja, hogy a csillogásnak ára van, és messze nem tart örökké. Meg olyan, ami egy életre bevési Balogh-Barta Viktória nevét a magyar koreográfusok nagykönyvébe. Meg olyan, amit látni kell.

A Halálos tavasz egy olyan, századeleji világba röppent vissza, mikor az embernek, ha szerencsés helyre-helyzetbe született, nem volt más dolga, mint bálba járni, pénzt szórni, keresni a legideálisabb partiét, és hiba esetén esetleg öngyilkosságot elkövetni. A Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Halálos tavasz pedig ennek a világnak egy párhuzamos idősíkjába kalauzol, ahol a színek lágy pasztellre redukálódnak, a szereplők marionettbábként keringenek a történet körül, melynek középpontjában dr. Egry Iván áll, és Farkas Izsák virtuóz hegedűjátéka hol darabokra szabdalja, hol egymásba simítja a történetszálakat, állandó nyomást gyakorolva boldog-boldogtalanra.

A színház a színházban konstrukciójú darabok szinte virágkorukat élik, a kulisszák mögé betekintős betétek sem ismeretlenek már az edzett néző előtt - na de hogy mindez egy EU-s pályázatra készülő előadás próbáit takarja, kulturális főmuftival, érzelmi viharokkal és "magyar a magyar ellen", "csatákat nyertünk, de a szabadságharcainkat mindig elvesztettük" problematikával fűszerezve, ebben újító a Csínom Palkó!

 A színpadra is alkalmazott szerzők közül Csehov az én szívemben a kiemelt második helyet foglalja el, így mindig nagyobb elánnal veszek jegyet a műveiből készült előadásokra. Aztán igyekszem nem túlságosan kritikusan viszonyulni a látottakhoz. Így, bár Ványa bácsi az abszolút favorit, egyértelmű volt, hogy az Átrium-béli Sirályt látnom kell. Minél előbb.

Az operett, ami anno megadta a végleges lökést a zenés színház szeretete felé vezető lejtőn. Ha nem láttam DVD-n vagy az interneten hatvanszor a sámánkereket, akkor egyszer sem! Aztán ezzel szépen be is bukfencezgettem ebbe a "teátrális" életérzésbe, amiből azóta sem jöttem ki - így hát időszerű volt végre élőben is látnom a Bajadért.

Nem tudom, hogy csak nekem sikerült így kifognom, vagy a Spinozában eleve a "jövőmegérzős" előadások képezik a repertoár törzsét, de tény, mi tény, mindkétszer borsódzott a hátam, miközben erősen csodálkoztam azon, hogy a történelem megismétli önmagát - vagy megelőlegezi önmagát.

A Dumaszínházról nekem mindig az az elképzelés élt a fejemben, hogy az a tévében látott, kiállok és vicceset mondok sorozatosan, tehát "csak" stand up comedy megy ott, és nem úgy színház, csak névben, mint a többi. De most a jelentősen kooperatív előadás (a MaNNa, a Váci Dunakanyar Színház, a tatabányai Jászai Mari Színház és a Dumaszínház vett részt a történetben), a Vicces, királykisasszony?!? ráébresztett, micsoda tévedésben is éltem a létesítménnyel kapcsolatban.

Mikor megtudtam, hogy levéldráma műfajú előadást fogok nézni, elfogott némi kétely: mégis hogyan lehet egy x percen át izgalmas, lebilincselő darabot színre vinni úgy, hogy a szereplők „csak” felolvassák az egymástól kapott leveleiket? Oké, persze, Kulka János és László Zsolt neve nem kis mértékben csitítgatta bennem ezt a kételyt, de azért kioltani teljes mértékben nem sikerült. Aztán egyszer csak elsötétültek a nézőtéren a lámpák…

Megkockáztatom, hogy nincs olyan ember, aki legalább egy próbálkozás erejéig gyerekként ne kacérkodott volna a színészettel. Gyermeki öröm! És pont ez a szépsége az amatőr vagy éppen tanodás előadásoknak is: az előadók még nem vérprofik, de annyira szívből, lelkesedésből játszanak, hogy ez gond nélkül befedi a gyakorlat hiánya okozta lyukakat, bájos elegyet varázsolva végül a deszkákra. Pont, mint a Thália Tanoda vizsgaelőadásán.

Bár láttam vagy háromszor-négyszer a Catherine Zeta-Jones, Renée Zellweger, Richard Gere trió fémjelezte filmet (oké, a Cellatangót ötvenszer is), mégis egy jó dallamú, de semleges filmnek tartottam. Ennek ellenére, mikor kiderült, hogy a Centrál Színház műsorára tűzi a Chicagot, eldöntöttem, hogy látnom kell így is. Nem kapkodtam el a megvalósítást, tény, de hát jobb későn, mint soha!

Bár nyíltan elfogult vagyok vele kapcsolatban, Shakespeare egy hihetetlenül sokoldalú írózseni volt – komédiái, vígjátékai a maguk bájos, csalafinta nevettető humorukkal ugyanolyan jól sikerültek és méltán elismertek, mint borongós hangulatú, lélekboncolgatós drámái, szóljon akár kisnemesi perpatvarokról, vagy éppen legfelsőbb körökig hatoló tragédiái. Ennek egyik gyöngyszeme a Macbeth, amit ezúttal a Magyar Színház tűzött műsorára.

Irodalomfakultációs élményeim egyik legszövevényesebb, legmisztikusabb regénye volt Bulgakov Mester és Margaritája, a maga csupasz groteszkségével és egymásba fonódó teljesen más stlíusszagú szálaival egyetemben. Már magának a sztorinak a kitalálását is bátor és őrült vállalkozásnak tartottam, de hogy ezt most Michal Docekal a Vígszínház miliőjébe implementálta, több, mint merészség.

…meg egy hatalmas görbe tükör. Amely a magyar zenés színjátszást tükrözi vissza. Minden szegletét, visítva nevettetően görbén, kíméletlenül. A „Magyarország legsz@rabb musicalje” alcímmel rendelkező csudafriss darab nem átall viccet csinálni mindabból, ami az igazi színházrajongóknak szent. És ami még durvább: piszok jól csinálja!

"Olyanok vagyunk, mint egy olasz család!" Gondolom, a fogalomkör mindenki számára ismerős, nálunk is ez a szisztéma a nagyobb ünnepi happeningeken – összegyűlik a család 20-25 tagja, és három dolog áramlik kölcsönösen oda-vissza: az emelkedett hangerővel szajkózott mondatok, az ínyenc ételcsodák, és a szeretet. Csökkentett létszámmal ugyan, de ez A folyón túl Itália alapreceptje is, némi generációs különbséggel fakadó ellentéttel fűszerezve.

Jékely Zoltán szeretett Aquincumban sétálgatni. A romok között egy történetet álmodott meg: Aquincumban, Aquincumba. Az álom megvalósulására bő 30 évet kellett várni, de az idei Óbudai Nyáron végre bemutatkozhatott az Oroszlánok Aquincumban. Aquincumban.