Bár nyíltan elfogult vagyok vele kapcsolatban, Shakespeare egy hihetetlenül sokoldalú írózseni volt – komédiái, vígjátékai a maguk bájos, csalafinta nevettető humorukkal ugyanolyan jól sikerültek és méltán elismertek, mint borongós hangulatú, lélekboncolgatós drámái, szóljon akár kisnemesi perpatvarokról, vagy éppen legfelsőbb körökig hatoló tragédiái. Ennek egyik gyöngyszeme a Macbeth, amit ezúttal a Magyar Színház tűzött műsorára.

Egyre több rendező nyúl ahhoz a módszerhez, hogy a több száz éves darabokon nyugvó vélt vagy valós porréteget modern köntössel porolják le. Nem volt ez másképp Horgas Ádám Macbethje esetében is, és szerencsére a rendező az esetek nagy többségében tökéletesen ráérzett, hol húzódik a sok és a remek közötti láthatatlan határ, miközben folyamatosan játszik a térrel, a puritán díszletet vetítések sokasága és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékeiből álló humán díszletkomplexuma egészíti ki. Így bár a skót királydrámában megjelenik a tévéhíradó vagy éppen a rohamosztagosok döntik el a háború végkimenetelét, ez nem homályosítja el az antik mondanivalót. Adott ugyanis egy forrongó ország, Skócia, ahol polgár- és nemzetháborúk közepette két dicső hadvezér, Banquo és Macbeth összefut egy jósolgatásra hajlamos boszorkánnyal. A jövendölés Macbethnek fest fel fényesebb jövőt: thánságok címeit halmozva a trónig jut el előbb-utóbb, míg Banquo „csak” királyokat fog nemzeni, még ha maga nem is válik soha azzá. A boszorkány szavai hamar valósággá válnak, Macbeth már nem csak Glamis, hanem Cawdor thánja is, a királynő (Szalay Kriszta) pedig otthonába kíván látogatni, és a férfi dicsőségtől ittasult fejjel mindent elmesél asszonyának. Fel is csillan a lady szeme, pillanatnyi tétovázás nélkül a királynő meggyilkolására voksol, és nem is kell túl sokat rágnia férje fülét azért, hogy vitelezze már ki a szokatlan előléptetését. A királynő meghal, a kissé tökkelütött, szeleburdi fia (Horváth Illés) félelmében elmenekül az országból, Macbethet megkoronázzák – csak hogy Banquo mindent sejt. Főhősünk rákapott a vér ízére, és komoly lelki terrorral végül is végrehajtatja egykori barátja meggyilkolását, még ha a fiát el is szalasztják az ügye-fogyott gyilkosok. Macbeth továbbra sem parancsol megállj gyilkolási hajlamának, nőket és csecsemőket is félreállít az útjából, viszont egyre több halott lelke kíséri őt módszeresen az őrületbe. Elcsigázott idegeit a boszorkány újabb jóslata nyugtatja, és olyan hideg, érzéketlen hangsúllyal veti oda a lelkiismeret-furdalástól szintén megtébolyult feleségének halálhírét hozó nemesnek hogy „Később kellett volna”, hogy káprázat nézni, mivé fajult egy amúgy becsületes ember. Akit természetesen végül csak elér a vég, mikor már minden támogatóját megölte vagy áttaszította magától az ifjú herceg pártjára, és talán ekkor már szebb jövő vár Skóciára. Még ha Banquo fia nem is került a trón közelébe.

Ezt az eredetileg egyenes, ám dicsőségre és hatalomra túlzott mértékben éhes Macbethet Pavlevits Béla alakította, tökéletes részletességgel ábrázolva a karakter jellem(vissza)fejlődésének minden egyes állomását. Szépen lassan kopik ki belőle a hűség, a szeretet, a szerelem, helyet adva egy dühöngő, ön- és közveszélyes őrültnek, aki bárkin átgázol, és még korábban végletekig ajnározott feleségét, akinek a szaván csüngött, egy vállrándítással el tudja feledni. Kezdetben talán még lehet szánni, de Macduff lövésénél mindenki megkönnyebbülten sóhajthat fel: a számla kiegyenlítve.

Lady Macbeth szerepében Balsai Mónika brillírozik. Akárcsak hites ura, ő sem velejéig romlott, gonosz ember – csak kicsit erősebben ütötte meg a siker szele a fejét. Törékeny alkata ellenére férfias határozottság, keménység jellemzi, ha a férje karrierjének egyengetéséről van szó, viszont rengeteg lágy színt ölt fel, ha a családja lebeg a szeme előtt. A mondás szerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll – ez a Macbethben is igaz, hiszen az ingatag kártyavár összeomlása azok után következik be, hogy a megtébolyodott Lady véget vet az életének.

Az erős szereposztás csúcsa azonban mindenképpen Ágoston Katalin, mint a két kezével is külön életet élő Boszorkány. Az eredeti mű három boszorkányszerepének összevonása remek lehetőséget kínál a színésznőnek palettája minél több színének felvillantására – teszi is ezt mesterien! Hol világi, hol megfoghatatlan, leírhatatlan álomlény, hol humorizál, kokettál, fenyeget, kislányos vagy végtelenül férfias, de kikacsint még a dögös díva is a félarcnyi torz maszk mögül – és mindezek között olyan könnyedséggel cikázik, hogy szinte megáll a nézőtér felett a levegő is, mikor belép a színpadra.

Mindenképpen szót érdemel még Jegercsik Csaba Banquoja is, aki ugyan fájóan korán kezdi el az elhullók sorát szaporítani, és a későbbiekben már csak néma bábként, égő mementóként tér vissza Macbethet emlékeztetni szörnyű tettére, mégis emlékezetes alakítás és fontos szerep tartozik hozzá. Ugyanis ő legalább nagyjából képes elvonatkoztatni a boszorkány jóslatáról, meg tudja még különböztetni a jót a rossztól, és csak egy-egy esendő pillanatában engedne a kísértésnek. Pont ez a tisztesség a veszte.

Az előadás többi színésze kissé háttérbe szorul a főbb karakterek mögött, egy-egy villanás jut nekik, amelyből kiemelkedik Lady Macduff, azaz Holecskó Orsolya kissé túlságosan modernizált köntösbe bújtatott, de torokszorító monológja, miközben a két fős kivégzőosztag a karjaiban öli meg a gyermekét, valamint Gula Péter Macduff szerepében, akit ugyan összeroppant az a tragédia, amit ő hozott magára, mégis képes innen felállni, és szívét megacélozva igazságot szolgáltatni.

Az első felvonás szünetében még nem igazán tudtunk dűlőre jutni, hogy milyen is a Magyar Színház Macbethje. Még emésztgetni kell, összegezni a látottakat, és várni az elkövetkezőt. A végére azonban csak felsejlik a katartikus élmény, amelyet a térrel-képpel játszó rendező még egy plusz kis vizuális durranással is erősen megsegít – így a holtak felett strázsáló-térdeplő új rend egyértelműen sugározza: nincs új a nap alatt.