Mikor megtudtam, hogy levéldráma műfajú előadást fogok nézni, elfogott némi kétely: mégis hogyan lehet egy x percen át izgalmas, lebilincselő darabot színre vinni úgy, hogy a szereplők „csak” felolvassák az egymástól kapott leveleiket? Oké, persze, Kulka János és László Zsolt neve nem kis mértékben csitítgatta bennem ezt a kételyt, de azért kioltani teljes mértékben nem sikerült. Aztán egyszer csak elsötétültek a nézőtéren a lámpák…

1933-ban járunk, mikor is a sikeres amerikai vállalkozás helyi vezetését Martin Schulse üzlettársára, a zsidó Max Eisensteinre hagyja, ő pedig családostul visszaköltözik az új Németországba. A távolság azonban nem szakíthatja meg a barátságot, sűrű levélváltásokkal tartják fent szinte testvéri kapcsolatukat. A távolság nem szakíthatja meg a barátságot, de a politika, a történelem igen… Max egyre kétségbeesettebben írja kíváncsi leveleit Martinnak, hiszen még az Új Világban is hallani egy bizonyos Adolf Hitlerről, aki sajátos és brutális módszerekkel tör egyre nagyobb hatalomra, zsidók százain átgázolva. Martin kezdetben aggódva, a fennálló helyzettől tartva válaszolgat Maxnak, abban reménykedve, hogy a forradalmaknak szükségszerűen hozniuk kell némi mocskot a megtisztulás előtt, és csak ebben bízva épül be fokról-fokra a rendszerbe. Ez azonban nem nyugtatja meg Maxot, sőt – erre mondjuk komoly oka van: húga, a híresen forrófejű Griselle Bécsben él színésznőként, de egy berlini turné lehetősége is lebeg a levegőben. Max levélről levélre könyörögve kéri Martint, hogy védje, mentse meg egykori szeretőjét – azonban már elkésett, Martinból tökéletes párthivatalnok lett, olyannyira azonosult az antiszemita eszmékkel, hogy Max-szal való barátságát is megszakítja inkább, nehogy folt essen tiszta német nevén, és hagyja, hogy a rohamosztag a kertjében végezzen a menekülő Grisellel. Max bosszúja azonban semmiképp sem nevezhető hétköznapinak: sorra írja a leveleket Martinnak, melyekben minden sor a német zsidóbarátságáról árulkodik – kacagtató momentumok lennének, ha nem tudnánk, éreznénk, milyen miliőben játszódik a történet, és milyen véget vetett neki a történelem. És ez az egész darab egyik legnagyobb bravúrja: végig tudjuk, sejtjük, mit hoz ezekre az emberekre a sors, mégis reménykedve lessük, hogy van még gyógyír a szétszakított barátságokra, családokra, sorsokra. Pedig nincs. És ezt az írónő, Katherine Kressmann Taylor már 1938-ban megjövendölte a Címzett ismeretlen című művében…

Nehéz lenne rangsorolni, hogy a két főszereplő közül ki nyújt briliánsabb előadást a másiknál – még szerencse, hogy nem is kell. Kulka János megejtő naivitással játssza Maxot: minden fűszálba belekapaszkodik, a végsőkig hisz az emberi jóságban, a barátság elszakíthatatlan kötelékében. A dráma valójában az ő drámája, függetlenül a másik két szereplő sorsától, hiszen neki kell csalódnia az elvekben, értékekben. Az alapvető derűje azonban sosem hagyja el. 

László Zsoltnak egy hatalmas ívet kell felfesteni, míg a barátságos, fényt és csillogást kedvelő férfiből egy kegyetlen, gerinctelen, behódolni kész fanatikussá aljasul. Míg kezdetben még ösztönösen szimpatizál az emberség és a kialakult, kényszerkapcsolatok között vergődő alakjával a néző, addig idővel László Zsolt ennek a szimpátiájának minden kicsi csíráját fokozatosan likvidálja, és már csak undorral vegyes kíváncsisággal figyeljük, ahogy ugyanazokkal az érvekkel könyörög Maxhoz az életéért, amit korábban a férfi a húgáért hozott fel.

Akármennyire is összetett a két férfikarakter, a legnehezebb dolga mégis talán Pető Katának van Griselle szerepével. Hiszen a nő szótlanul, szinte végig a közönségnek háttal üli végig az előadást, csak a pianínó felé felszerelt tükröződő kivetítőlemezből láthatjuk az arcát. Amit bizony érdemes figyelni, hiszen olyan szinten együtt él az előadással, hogy többet mond minden szónál, beszél helyette, a hol lágyan, hol a csendbe élesen belekiáltóan megszólaló hangszerrel együtt. Akárcsak az ártatlan áldozatokért hullajtott könnyei.

Bizonyos szempontból ambivalens darab: egyrészt a minimalizmus jellemzi, hiszen egy aprócska színpadon, egy-két jelentéktelennek tűnő díszletelem között zajlik egy egy órás „felolvasóest”. Viszont a történet sűrűsége és a három színész profizmusa nem is keverhet mást az előadásba, mint a maximalizmust. És ez teszi elképesztően szívbe markolóvá az előadást.