Nem tudom, hogy csak nekem sikerült így kifognom, vagy a Spinozában eleve a "jövőmegérzős" előadások képezik a repertoár törzsét, de tény, mi tény, mindkétszer borsódzott a hátam, miközben erősen csodálkoztam azon, hogy a történelem megismétli önmagát - vagy megelőlegezi önmagát.

Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején játszódó Herzl helyileg Európa különböző nagyvárosainak kávéházai között turnézik, de egy-egy találka között hónapok, akár évek is eltelnek, és nagy tempóban zajlanak az események. Első körben egy friss orvos-páciens kapcsolat kibontakozásának hihetnénk a történetet, ám hamar kiderül: Herzl Tivadar valójában mégsem őrült, csak szerelmese egy abszolút meghökkentő, újszerű ideának, ami éppenséggel az ő fejéből pattant ki, Max Nordau pedig véletlenül sem akarja "kigyógyítani" ebből a bolondságából" Herzl-t, hanem teljes mellszélességgel támogatja az ötlet realizálásában. Ami nem más, mint egy új állam létrehozása a zsidók számára (hangsúlyozom, még csak az 1800-as évek végeit tapossuk!). Az ötletet különben nem nagyon övezte ekkoriban üdvrivalgás, az antiszemitákat leszámítva, de Herzl szakadatlanul, erőt-energiát nem kímélve dolgozott a zsidó állam létrehozásában, még akkor is, ha majd' minden zsidó kételkedett benne. A következetesen felépített terv végállomása Palesztina komoly területe lett volna, ami persze még több ellenérzést váltott ki a nemzetközi közegből, ezért Herzl kétalterneatívás stratégiát folytatott: egyszemélyes diplomáciaként Európa akkori minden jeles uralkodójához, államvezetőjéhez bejutott, hogy Palesztináért emeljen szót, de közben olyan más lehetőségek irányába is tapogatózott, mint például Uganda vagy Madagaszkár. A jó munkához idő kell, ám az idő és az emberi test nem feltétlenül áll összhangban, így bár nagy kínkeservvel, de egyre több elvtámogatót talál kettősünk, de Herzl szervezetét felemésztette a megfeszített harc, így nem tudhatta, ami csak a temetésén vált nyilvánvalóvá: egy egész nép hőse volt. És a fantazmagória bő félévszázad múlva valósággá vált.

Makranczi Zalán Herzle tipikusan az az ember, akit a környezetének muszáj nem kimondottan szívlelnie, de a halála után viszont általános kalapemelés és hódolat illeti meg. Végletekbe menően szerelmese, fanatikusa a saját ötletének, robbanékony és ingerlékeny, ezen az egy becsípődésén kívül semmi más nem érdekli, és ezzel kapcsolatban sem hajlandó észrevenni az akadályokat, józanul felmérni a lehetőségeket. Ugyanakkor félelmetes lelki- és akaraterővel bír, és a kudarc szót a történet végéig nem is hajlandó megjegyezni – ezért is fájdalmas látni, mikor végre elfogadja a bukását…

Egy ilyen sodró lendületű személyiség mellé szükségszerűen kell egy gondolkodni képes fék – Gyabronka József Nordauja azonban nem egy szürke jobbkéz, hanem egy humoros, érzelmes, puszta szavakkal hatni képes személyiség, aki valójában manipulálja Herzl-t (már amikor tudja), de ezt abszolút jó szándékkal. Ő az, aki minden bukkanóra, nehézségre rámutat, de közben mégis tüzeli barátját, nem hagyja, hogy kihunyjon benne a tűz, és még az egészségére is képes figyelni, vagy éppen rettegve várni egy-egy reakcióját.

Amolyan töltelékként lép színpadra Európa összes kávéházának minden felekezethez és világnézethez tartozó pincére, ám Hajdú László egy remek kis karaktert gyúr össze ezekben a pár mondatos jeleneteiben. Így nem csak egy beszélő naptár, kellék pakolgató és a két főszereplőnek szusszanásnyi pihenőt biztosító figura, hanem egy-egy dallal vagy érzelmi megnyilvánulással hangulati felütést nyújtó fogaskerék.

A Herzl egy sokszínű hangulati ívet bejáró darab: kicsit zötyögősen induló kávéházi kvaterkázásból idealista filozofálásba csap át, hogy onnan lezuhanjon a tragédiába, majd a végkifejlett meghozza az édes-bús elismerést. A színésztrió remekül utazgat az egyes állomások között, magukkal vonva minket is, hol nevettetnek, hol elgondolkodtatnak, és még egy ars poeticának is megfelelő mondással is megajándékoznak minket, miszerint: „ha akarjátok, ez nem álom!” hát ne legyünk restek akarni!