Jékely Zoltán szeretett Aquincumban sétálgatni. A romok között egy történetet álmodott meg: Aquincumban, Aquincumba. Az álom megvalósulására bő 30 évet kellett várni, de az idei Óbudai Nyáron végre bemutatkozhatott az Oroszlánok Aquincumban. Aquincumban.

Míg Hannibál a kapuk alatt szeretett hesszelni, addig a barbárok hasonlóan fenyegető közelségben a túlparton állomásoznak, készen arra, hogy Aquincumot és főképp lakosait a földdel tegyék egyenlővé. A sokkoló hír mindenkiből más reakciót vált ki: a felfuvalkodott madárjós, Theophratus bő lére eresztett beszédeivel tüzel mindenkit az ellen’ ellen, amelyre a fiatalságnak csak elenyésző hányada mutatkozik fogékonynak, a lakosság nagy része, soraiban a helytartóval, menekülőre fogja a dolgot, a túlparti menekült, Ferox (Maszlay István) csak kialudná magát a veszély közeledtéig, Quadrupes (Mészáros András), az italt nem megvető nyugdíjas gladiátor nagy terheket cipel, busás jövedelem fejében, míg Lupus, a költő két válasz és két Sabina között őrlődik másnaposan. Ugyanis az első nem bizonyult túl hűségesnek, különben is némi lendülettel együtt eltűnik két felvonás között, a másodikat meg még be kell cserkésznie, de a helyzetet jelentősen megnehezíti, ha koholt vádakkal épp a helytartó előtt kell helyt állnia. A barbárok ugyan effektíve nem érnek át Aquincumba a tapsrend előtt, így az sem derül ki, ki döntött jól: a legatyásodott helytartó, aki a házikedvenc papagáj felmelegített-fűszerezett teste felett mindent átlátva menekülésre buzdítja a népét, vagy az égő tutajok felett euforikus hangulatba jövő Sabinával kísérteties módon elrejtőző Lupus – de azt legalább tudjuk: döglődő oroszlánra provinciális biztonságot bazírozni fabatkát sem ér.

Kardos Róbert Lupusában vegyül a magasabb rendű szellem és az ösztönvezérelt halandó: bort vedel és nőket támad le szerelmével, de nincs híján a bölcselkedő szavaknak sem. Nem az igazi hőstípus, bár megvan a maga kis bátorsága és erkölcse, ami jó adag cinizmussal és keserűséggel párosul, és fokozatosan még éleslátásra is szert tesz.

Theophastrust Kerekes József alakítja sajátos humorával. A lefizethető, nem kimondottan gerinces, önjelölt rétor ömlengő szónoklataival alakítgatja Aquincum mindennapjait, és ha épp szorult helyzetbe kerülne, elég csak egy kis miszticizmushoz nyúlnia. Hatósági madárjósként erre van is jogköre – életről-halálról való döntésekre már kevésbé.

Tőkés Nikoletta alakítja „A” nőt. Illetve a nőket: két különböző Sabinát. Az első felvonásban Lupus egykori szerelmét, akiből a költő még mindig képtelen volt kiszeretni, annak ellenére is, hogy a nő egy pénz- és szenvedélyéhes kiállhatatlan liba, míg a másodikban a tiszta szívű, naiv kecsketulajdonos lányt, akinek az oldalán Lupus talán tovább lépkedhet a tisztulás útján.

Papp Jánost is két szerep találta meg a darabban: az első felvonásban egy villanásnyi kocsmárost láthatunk belőle, aki vehemensen hajtja be minden kintlévőségét, majd a darab vége felé Aquincum utolsó, reálisan gondolkodó, nagyhatalmú helytartójáról hullajtja le az álarcot, aki két falat hús között bevallja, hogy bizony szívesen beleharapna abba a felfuvalkodott emberi kézbe, aki őt odatette, ahova.

Az előadás üde színfoltját adja a főképp tanítványhármasként megjelenő Egri Bálint, Kékesi Gábor, Kovács Gergely trió. Kovács a propagandának agresszíven felülő Octaviusa, Egri jólelkű, szorgalmas, de vészhelyzetben életképtelen Sextusa és Kékesi harsány, butácska ivócimborás Septimusa mellett remekül ugrik bele más karakterek bőrébe is, és minden részletre kiterjedő hadgyakorlatuk teljes győzelmet arat a rekeszizmok felett.

Az Oroszlánok Aquincumban nem egy világmegváltó darab: itt-ott kicsit túlságosan blőd, a második felvonásra kissé megkopik a lendülete, de tökéletes nyáresti kikapcsolódást nyújt, ha szeretnénk egy kicsit gondolkodni, és nagyon sokat nevetni! Azon a helyen, ahol ez a történet akár teljes egészében, vérkomoly valóságában le is játszódhatott – több mint ezer évvel ezelőtt.