Bár láttam vagy háromszor-négyszer a Catherine Zeta-Jones, Renée Zellweger, Richard Gere trió fémjelezte filmet (oké, a Cellatangót ötvenszer is), mégis egy jó dallamú, de semleges filmnek tartottam. Ennek ellenére, mikor kiderült, hogy a Centrál Színház műsorára tűzi a Chicagot, eldöntöttem, hogy látnom kell így is. Nem kapkodtam el a megvalósítást, tény, de hát jobb későn, mint soha!

És nagyjából ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint a film. Szép is, jó is, kerek is, de valami megfoghatatlan mégis hiányzik belőle. Számomra. Az amúgy is szexuálisan túlfűtött történetre a rendező Bozsik Yvette rápakolt még egy péklapáttal, néhol talán indokolatlanul. Emellett kicsit kényelmetlen helyzetben is volt, hiszen a mindenki által ismert film bőven operál álom és valóság, vagy éppen terek közötti váltásokkal, ami értelemszerűen színpadon jóval nehezebben kivitelezhető – ezért jó sokat merít az abszurdból, kicsit tovább limonádésítva így a világégés előtti boldog-bűnös pillanatokat. Pedig a sztorit semmiképp sem lehet mindennapi címkével ellátni: adott egy jazzért és színpadért rajongó fiatal lányka, Roxie Hart, aki egy nem túl veretes házasságból szaladgál futókalandokba, míg az egyik partnerével egy pisztoly segítségével zárja le a viszonyt (az „áldozatot” alakító Schmied Zoltán innentől kezdve angyalszárnyas konferansziéként egyengeti mesterien a szálakat a végkifejlet felé). A sitten aztán Roxie egy lakóközösségbe kerül bálványával, Velma Kelly-vel, aki a félreérthetetlen ágytáji szituációban talált férjét és húgát likvidálta az élők sorából, és emellett nem is egy bűbáj, bele is gázol a mi Roxie-nk lelki világába. Aki lépésről-lépésre egyre közelebb kerül a hóhérhoz. De szerencsére pont az ilyen helyzetekre specializálódott Billy Flynn, aki potom 5000 dollár fejében bárkit tisztára mos. Ó, és persze ő is rajong a hírnévért. Ennél fogva mindig úgy rangsorolja az ügyeit, hogy abban éppenséggel mennyi a potenciál. Így dolgozhat lázasan Roxie vallásos ártatlanságán, ha bekacsint a képbe egy hármason kapott férjet legyilkoló nőszemély, rögtön kaptafát vált. Szerencsére Roxie-t sem ejtették a feje lágyára, egy kamu terhesség trükkel máris visszakerül a sztárgyilkosok ranglistájának élére. Azonban hiába sikerül lyukat beszélni az esküdtek hasába, Roxie-t végül nem éri utol a hőn áhított hírnév, mert, mit ad isten, az utolsó pillanatban befut még egy tömeggyilkos asszonyka is, így végül kénytelen gerincét meghajlítva a szintén megtépázott büszkeségű Velmával társulni, mert ugye: show must go on. És Bozsik legnagyobb szerencséjére: a remek színészgárda tehetsége indokoltan nagyon sokáig viheti még azt a bizonyos showt.

Itt van rögtön a Roxie Hart szerepében brillírozó Ágoston Katalin, aki végre igazán kiengedhette a hangját. Roxie-jában már kezdetektől fogva sokkal több a vadócság, mint az ártatlan kislány, és ez a differencia csak egyre tovább nő az előadás előrehaladtával. Egy gyönyörű karakterívet mutat be, hogyan válik egy csillogásra éhes, nagyokat pislogó lányból gátlástalan, törtető nőszemély, akinek sokkal többet ér egy vaku villanása, mint egy érzelemteli pillantás. És ami az igazi csoda, mindezt úgy csinálja, hogy végig szerethető marad a fifikás, bosszúéhes, botcsinálta sztárkaraktere!

Schell Judit Velmája az igazi úrinő, aki még a sitten is képes kékvérű elvekről hittel papolni, miközben körömszakadtáig ragaszkodik felsőbbrendűségéhez. Ha nagyon muszáj, képes megalázkodni is, ötletnek sincs sosem híján (azok minősége azonban már bőven kérdőjeles), kislányosan törleszkedik, majd előtör belőle a díva. Schell ügyesen váltogatja az álarcait, de végig némi cukrosság tapad az alakítására, és sajnos a partnerek akaratlanul is kissé háttérbe szorítják a háttérbe szoruló Velma alakítóját.

Kulka János viszont lubickol Billy Flynn önimádó szerepében. Rózsaszín öltönyében csak még jobban bevonzza az áhított pillantásokat, ha nem kapja meg a kívánt felhajtást, hát kiprovokálja, úgy ajnároztatja magát, ahogy nem szégyelli, és közben bájos ártatlansággal pislog körbe-körbe. Bármilyen sztorit képes az ellenkezőjébe átcsavarni, mindenkit az orránál fogva vezet a neki szimpatikus irányba, és nem csak az esküdteket vagy a védenceit tartja végig a markában – hanem minket is. Hasbeszélős-bábelőadása pedig méltán az előadás egyik fénypontja.

Kevesebb jelenet jut a börtön korrupt smasszerének, Falusi Mariann Morton Mamájának, de azok annál emlékezetesebbek. Füstös-erős hangja tökéletesen passzol a darab miliőjébe, kerekké téve ezzel a pénzszerelmes Mama karakterét, akinek azért néha a szíve egészen más, lágyabb érzelmeket diktál. Így bár adott pillanatokban Roxie-ban sokkal több a lehetőség, mint az egyre inkább feledésbe merülő Velmában, utóbbihoz mégis végig valami különös, érdekmentes kapcsolat fűzi. Talán barátság, ebben a világban?

A tejföl azonban meglepő módon a tutyi-mutyi, atmoszféra-idegen Amos Hart, akit Stohl András kelt életre. Míg az első felvonásban csak egy jóhiszemű, a végletekig kihasznált férjet kapunk, addig a második felvonásban megtörténik a csoda: átlátszó láthatatlanságáról szóló Mr. Celofán-szólódala olyan szívbemarkolóan szól a jó kisember érzelmi kisemmizéséről, hogy a dörgő taps előtt kell egy nagy, kollektív lélegzetvétel a nézőtér feléről. És nem ez az utolsó tapsvihar, amit Stohl bezsebel elárult, feleslegesen jó szándékú Amosként.

Szó mi szó, ez a Chicago összességében jó. Nagyon. Szerethető, sodró dallamvilágú, kerek világú, nagyszerű színészi alakításokkal telített, rendelkezik a mostanság elengedhetetlenné váló közönségkritikával is, de ugyanakkor mégis kissé üres, kissé csálé, és meglepő módon a koreográfiák is kissé laposak. Kihagyhatatlan, de nem feltétlenül többször nézős. Szóval nem tökéletes – hanem emberi.