Megvolt bakeliten, magnókazettán, VHS-n és CD-n is, a testvéreimmel felváltva üvöltöttük az egyes szerepeket, még akkor is, ha a dallamkövetésünk és néha a szövegtudásunk is hibádzott (azt például sosem tudtam megérteni, miért kell az Adj békét, uram végén bepácolni a dominót, de már combosodott picit a latinom). Utánoztuk a kultikus Koppány-frizurát, minden második táncosban anyukánkat véltük felfedezni (bár ő kitartóan tagadja, hogy köze lett volna a Királydombi produkcióhoz), és fáradhatatlanul, de eredménytelenül vágytam Réka fehér csizmájára. Egy szó, mint száz, az István, a király életünk szerves része volt – mint ahogy több ezer más gyereké, fiatalé, felnőtté is. Az Operettszínház előadása mégsem csak a nosztalgia miatt szippantott be – hanem mert gyakorlatilag tökéletes.