Dosztojevszkij műveivel nem vagyunk kebelbarátok, inkább csak az olyan Facebook-ismerősökre hasonlítunk, akik egy formális üzenettel megemlékeznek a másik szülinapjáról, és többet nem is szólnak egymáshoz egész évben. Ami azért is furcsa, mert alapvetően nagyon szeretem az orosz klasszikusokat, és az olyan műveket is, amelyekben nem feltétlenül a cselekmény, hanem a lélekben és az elmében lejátszódó apró kis meccsek állnak a középpontban. Ennek ellenére úgy hiszem, nem feltétlenül az én Dosztojevszkij-közömbösségem miatt éreztem úgy, hogy valami hiányzik a Vígszínházban bemutatott Bűn és bűnhődésből.

Ami valójában csak bűnhődés, merthogy a történet sűrítése miatt Michal Docekal rendező nemes egyszerűséggel lecsapta a regény első felét: nem látjuk, hogyan készül Raszkolnyikov a gyilkosságra, és magáról a bűnelkövetésről is lemaradunk. Mi már rögtön olyan helyzetbe csöppenünk bele, amiben a főhősünk kétszeres gyilkos. Annak, aki nem olvasta az alapművet, rendszeresen kapkodnia kell a fejét, mert az információk néha nem hangzanak el, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, főleg a darab elejét és végét tekintve. A mi Raszkolnyikovunk tehát már túl van egy tervezett és egy véletlen szülte gyilkosságon, mikor a sors szeszélyes játéka folytán elkezdi anyagilag támogatni az elhunyt Marmeladov tanácsos családját, és egyre többször botlik bele a gyilkossági ügyet vizsgáló rendőrbíróba, Porfirijbe. Bár azt Raszkolnyikov elismeri, hogy ölt, úgy véli, nem bűnt, hanem egy kísérletet hajtott végre – bár abban ő maga sem biztos, hogy milyen eredményt kapott elméleti kérdéseire. Eközben azonban egyre hangosabban sikoltozik a mélyre eltemetett lelkiismerete, egyre több irányból kap olyan jeleket, amelyek alapján be kéne ismernie, mit követett el, de másfelől a világért nem akarná erre rászánni magát. Szinte passzívan szemléli a húgát ostromló férfiak karát, egyre többet küzd démonjaival, Porfirij is egyértelművé teszi számára, hogy tudja, amit tud, de meg szeretné adni Raszkolnyikovnak a lehetőséget, hogy ő maga könnyítsen a saját lelkiismeretén, míg végül Szonya tereli vissza a helyes útra a férfit, és veszi rá, hogy adja fel magát. Ó, bocsánat, nem is – hiszen ez már csak a regényben történik meg, a színpadi változatban csak remélhetjük, hogy a közösen elmormolt Miatyánk megteszi jótékony hatását.

Raszkolnyikov nehéz szerepe Orosz Ákosnak jutott. Ez az egyetemről kibukott fiatalember annyira beleszerelmesedett az embereket két csoportra osztó elméletébe, hogy jó ideig semmi más nem is tudja súrolni az ingerküszöbét. Akaratos, robbanékony, aki minél lejjebb csúszik a lelkiismeret-furdalásban, amit tudatosan figyelmen kívül akar hagyni, annál instabilabbá válik. Erről a figuráról sokkal inkább a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság hihető, mint az előre eltervezett emberölés, a számára legfontosabbak körében is csak nehezen villannak fel az emberi értékei a jéghideg szörnymaszk alól. Nagyon más Raszkolnyikovot kapunk, mint amit Dosztojevszkij megálmodott, ami alapvetően nem lenne baj – csak a rendezés nem hagyja kibontakozni a jellemet a test mögül.

Stohl András Porfirije már sokkal szerencsésebb: ő a nagy bábjátékos, a bársonytappancsú a macska-egér játékban. Jó emberismeretének köszönhetően már az első kihallgatáskor gyanút fog, és hamarosan meg is bizonyosodik arról, hogy Raszkolnyikov a gyilkos. Ennek ellenére nem leplezi le, csak egy patikamérlegen kimért stratégiájú lélektani háborúval vezetgeti el a lepkét a lámpafénybe. Változatos megközelítéseket vonultat fel, hol szkeptikus, hol őrült, együtt érző vagy cinikus, és a néző számára egy pillanatig sem lehet kérdés: vérprofi.

Bach Kata Szonyája a mocsokból is kiragyogó tisztaság: mostohaanyjáért (Börcsök Enikő) és annak gyerekeiért áldozza fel magát, mert még apja alkoholizmusa miatt prostituálttá vált. Ennek ellenére ő a darab egyik legerényesebb szereplője, aki már-már fanatikust idéző módon kapaszkodik a hitbe. A földi élettől semmi örömet nem vár már, így nem is meglepő, hogy önként felajánlja Raszkolnyikovnak, hogy vele megy Szibériába. A szerelmük – már ha ebben a kapcsolatban tényleg vannak érzelmek, mindkét fél részéről – is talán csak elméleti síkon létezik, Szonya inkább Raszkolnyikov lelkének jobbik fele, mint szíve szép szerelme.

A másik „jóság” Razumihin, Raszkolnyikov legjobb barátja: a Wunderlich József alakította karakter azonban inkább a racionalitás felől közelítve testesíti meg ezt a nemességet, Szonya hitével szemben. Razumihin mindig, mindenben barátja és annak családja mellett áll, tisztában van a korlátaival is, esendő és hajlandó beismerni, ha hibázik – röviden: jó ember. Szilárdan kitart elvei mellett, és gáláns lovagként bármelyik hölgyet megmenti a vagyonos férfiak cselszövéseitől.

Bata Éva Dunyaként néha rá is szorul a hősies lovagra, de valójában őt magát sem kell félteni. Szvidrigaljovék nevelőnőjeként megtapasztalta már a férfiak zsarnokságát, ezért már csak egy olyan üzletet (értsd: férjet) keres, ami mellett biztosíthatja a saját és édesanyja (Hegyi Barbara) jövőjét. Ez pedig végső soron felülírja az érzéseit és az elveit is. De ha sarokba szorul, még többszörösen vert helyzetben is újra és újra felülkerekedik a hisztérikus kétségbeesésén, és bármit megtenne azért, hogy megcincált erényét védve mentse az életét. Nem véletlen, hogy Szvidrigaljovval közös jelenete a darab abszolút csúcspontja.

És ez nagyban köszönhető a szerepet alakító Karácsonyi Zoltánnak is: bár a csinos nőkkel könnyen visszaélő, hazugságkreáló és méregkeverő vagyonos úr első felbukkanásakor majdhogynem súlytalannak tűnik, később kihasználja a lehetőségét. Gátlások híján bármit megtenne, hogy magáévá tehesse Dunyát, még a bátyját is börtönbe juttatná ezért, de vereségét felismerve egyszer csak felébred benne az ember, és segít Szonyán. Ez viszont a jellemével összeegyeztethetetlen tett volt, így a lelkiismerete levetíti előtte perverz múltja legsötétebb foltját, aminek köszönhetően végül öngyilkos lesz. A lúdbőr szaladgált maratont minden néző karján Karácsonyi jelenete közben.

Hajduk Károly Marmeladovjának nem jut sok érdemi idő, tekintve, hogy alig megy fel a függöny, már meg is hal, de azt a pár percet nagyon is emlékezetessé teszi. Tanácsosa egykor jó ember lehetett, de a pénzért vívott örökös harcban végül rátért az alkohollal kikövezett útra, és ezzel nemcsak magát, hanem az egész családját is nyomorba taszította. Ő is tisztában van azzal, milyen nagy bűnt követett el ezzel, de már nincs visszaút. Alakítása sajnos sokakban idézheti fel, hogy hány hasonló ember jár-kel ma is a világon.

Jó ötlet a Brechtől kölcsönzött „mindenes-trió”: Gilicze Márta, Ember Márk és Vecsei H. Miklós hármasa baljós árnyakként uralja a színpad egy-egy szegletét, hol narrátorként, hol zenészekként, hol a hangeffektek felelőseként szakítják el a figyelmet a főcselekménytől, de gyakran asszisztálnak Porfijevnek is, amolyan napszemüveg mögé bújtatott, hófehérre mázolt sors kezeiként. Állandó jövés-menésükkel, motoszkálásukkal még inkább elidegenítik ezt a sterilizált világot attól, amit a miénknek hiszünk.

Az újszerű, minimalista környezet is megtámogatja azt, hogy ebben a történetben nincsenek nagy cselekménysorok, az igazi harcok a fejekben, lelkekben dúlnak – azonban sokszor nem tudni, a szereplők honnan indulnak, és hova akarnak eljutni. Szinte céltalanul tengenek-lengenek az óriási lámpa fényköre alatt, és se Raszkolnyikov, se Docekal nem ad választ a mű kérdéseire – mintha úgy felejtették volna el lezárni a Bűn és bűnhődést, hogy nem is akarnának vele gondolatokat ébreszteni a nézőkben. Nagy kár érte… pedig a szöveges és a színészalapanyagra nem lehet panasz.