Ahogy egy könyvnél is a borítója hívja fel magára először a figyelmet a könyvesboltban, úgy a színházi előadások kapcsán is könnyen felébredhet az érdeklődés a fotók alapján. Az Egy éj a Paradicsom esetében is először a színektől harsogó, vidám színpadképek ötlöttek a szemembe, és bár nem vagyok egy nagy bohózat-rajongó, úgy döntöttem, meglesem, milyen történetet rejtenek a kirobbanó színek.

A szemem nem panaszkodhatott, hiszen a látvány még a maga egyszerűségében (ággyá átalakítható kofferek, nem látható, de megszemélyesített ajtók) is káprázatos, és bár a sztori kicsit poros, a burleszket idéző jelenetek pedig néhol minden ésszerű határt túllépnek, a rekeszizmom is dolgozott rendesen, a legnagyobb örömömre. Az időgép az 1910-es évek buja Párizsába repít vissza minket, ahol két, egymás szomszédságában és hosszú házasságban élő emberke úgy dönt, kölcsönösen felszarvazzák hites társukat. Annyi tartás azért van a kalandra mindig kapható férjben és a parlagon hagyott feleségben, hogy nem odahaza bontakoztatják ki a liezont, hanem a méltán kétes hírű Hotel Paradicsomban. De mint kiderül, nemcsak hűségesnek nehéz lenni: a megcsalást sem olyan könnyű kivitelezni! Nem is csoda, hiszen a hotelben feltűnik a másik, mit sem sejtő férj, egy tüzes vérű szobalány a szeplőtelenségének lassan búcsút intő unokaöccsel, egy levakarhatatlan családi barát a cseppet sem szűzies unokahúgaival, na meg a személyzet sem állhatna modellt a diszkréció és a tisztesség szobrához! A pajzánul induló est a rendőrségen ér véget, és másnap a csalódott majdnem-szerelmeseknek még mindent meg kell tenniük azért is, hogy a biztos lebukásból győztesként jöhessenek ki – de jó komédiához méltó módon végül mindenki nevetni fog, még a néző is. Aki végeredményben könnyen a darab szereplőjévé is válhat, hiszen a színészek akkor és ott bontják le a képzeletbeli negyedik falat, amikor csak tehetik – és milyen jól teszik!

Hajduk Károly Zsetonja a megkésett Don Juan: az érzékiség reményében vette el feleségét, de a házsártos, irányításmániás nő mellett hamar kiábrándult, fásultsága a cinizmussal lépett nászra. Az új lehetőség azonban rögtön fifikássá teszi, a leglehetetlenebb szituációkból is sikerül kidumálnia magát, csakhogy végre megkaphassa, amire vágyik. Rezignált bábjátékosként próbálja irányítani a kis marionettbábuit, de sokszor ő maga is belegabalyodik a zsinórokba.

Eszenyi Enikőnek remekül áll a szerelemben és örömökben reménykedő, de az elhanyagoltsága ellen folyton lázadozó Mignon szerepe: bevetheti a hisztit, a szőke nős naivitást, a kesergő sopánkodást, csakhogy a szárnya tört kismadár mögül kibontakozhasson a vágyaiért foggal-körömmel küzdő nő – na persze addig még kap néhány kisebb-nagyobb idegösszeroppanást. Pont addig kéreti magát tisztes dámaként, míg nem lehet elítélni, hogy érzékiségre vágyó csitrivé válik, a hotelbéli kavarodásnak pedig az ő kifakadásai adják talán a savát-borsát.

Seress Zoltán Kujon úr szerepében az origó: akarva-akaratlanul is ő ad engedélyt nejének a félrelépésre, mivel ő annyira megfeledkezett már az asszonyról, hogy észre sem veszi, hogy ennek a mozgó bútordarabnak igényei is vannak. Egyik kedvenc írómtól vett szófordulattal élve a mérnöke se hús, se hal, még a nem létező kísértetben is több élet van, mint ebben a kimért, szögletes, sótlan figurában, akit a kis rendszerei tesznek boldoggá. És persze a fokhagyma, amely jelenetet biztos mindenki sokáig megőriz az emlékezetében!

Gilicze Márta a négyes legkevésbé szerencsés szerepét csípte meg, ugyanis Zsetonné a darab jelentős részét a messzi Bretagne-ban tölti, ráadásul esetében a fő poénforrás az, hogy szőrös az arca. De emellett egy éles hangú, szigorú, parancsolgató hárpia, nem csoda, hogy a férje olyan könnyen kapható a kalandokra. A szorult helyzete majdnem padlóra küldi, de még onnan is képes győztesként, villámokat szórva, főúri hanghordozását tartva felemelkedni.

Vele szemben viszont Balázsovits Edit a mű egyik legjobb női karakterének gúnyájába bújhatott: Jolán, a túlbuzgó szobalány viszi el a legviccesebb pillanatokat, akár gazdáival, akár kiszemeltjével kerül szembe. Bár mindent megtesz, hogy megfeleljen munkáltatója magas elvárásainak, megvan benne a kellő pimaszság, és annyira rajong a rivaldafényért, hogy nem átall túl magasra pislogni, ha szeretőre vágyna. És el is éri a céljait, még ha ezért úgy is kell viselkednie, mint valami dominának.

A „liliomtiprott”, de egyáltalán nem bánkódó Maxim szerepében Ember Márk lép be az erotikában tocsogó férfikorba: Kujon unokaöccse kezdetben egy megrögzött, szürke kis könyvmoly, akit a betűkön kívül semmi nem tesz boldoggá. Aztán Jolán ráhelyezi kecses kis kacsóit, és megnyílik előtte egy másik világ, amiben félszegen, de nagyon boldogan szökdécsel a gátlásait lassan maga mögött felejtő kollégista, akinek a végére még a csipája is kinyílik!

Kern András csuklóból kiráz egy olyan karaktert, mint a folyton láb alatt lévő, semmit észre nem vevő Mathieu úr szerepe, mégis visz új színeket a sokat látott figurába. Szerencsére a dadogástól hamar megszabadulhat, aztán igazi „tyúkapóként” kormányozza kikapós unokahúgait (élen a kevésbé kifinomult Gyopárkával, Kopek Janka ezt az aprócska kis szerepet is emlékezetessé teszi). És miközben a hotelben összecsapnak a feje fölött a hullámok, ő még mindig az élet apró kis ajándékai feletti örömében dörzsölgeti össze elégedetten a tenyereit.

Bár csak a második felvonásban kapnak igazi lehetőséget, mindenképpen szót érdemel még Karácsonyi Zoltán narrátorból hoteligazgatóvá átvedlő Tuliója és Csiby Gergely Lóti nevezetű inasa. Előbbi a minden hájjal megkent, magyarul csak hellyel-közzel hibátlanul beszélő, profitorientált gazember maffiózót idéző gúnyájában kötözgeti minél nagyobb csomóba a szálakat, míg utóbbi a mesterfogásokat ellesve, nevéhez hűen lót-fut, és szédíti a hölgyeket (csak úgy passzióból, ha már a neve erre pont nem predesztinálja).  A két karakter remekül működik együtt és külön is, nem egy vicces pillanatot köszönhetünk nekik.

Az Egy éj a Paradicsomban Feydeau-bohózatban vannak üresjáratok is, néhol leül a történet, itt-ott nyikorog, mikor pont poénra erőltetve próbálják továbbgördíteni az eseményeket, a zene pedig legtöbbször csak lóg a levegőben – ebbe a Paradicsomba bizony már beköszöntött az ősz, az avar vastagon fedi egykori báját. De szerencsére elég gyakran feltámad a nevetésből fakadó szél, arrébb fújva a darab igazi gyöngyszemeiről a leplet, és összességében egy kellemes, kacagtató, de könnyen fakuló este emlékét hagyja maga után.

Fotók: Vígszínház, Közönség.hu