Ha emlékezetem nem csal, pesti színházi élményeim első állomása a Padlás volt – nem mostanában volt, még Kaszás Attila játszotta Rádit… Azóta eltelt jó pár év, a cédét rongyosra hallgattam, a felvételt is megnéztem pár tucatszor, élőben viszont nem láttam újra a darabot. Egészen mostanáig. És ugyanazt éreztem, mint anno gyerekként: szeretnék eltölteni egy estét azon a varázslatos padláson! 

Mert ott, ahol kelet és nyugat összeér, még az elfeledett meseszereplők is reményt találnak. Ide érkezik ugyanis négy mesehős: a lírai Herceg, a zsörtölődő Lámpás, a szókimondó Kölyök és a néma Meglökő (Juhász István). Ők négyen már régóta keresik azt a kikötőt, ahol megtalálja őket a Révész, és tovaszállítja őket arra a csillagra, ahol az emlékek nem fakulnak. Ez a padlás azonban nem csak a mesehősöket vonzza, hanem a rablókat is, mivel Barrabás B. Barrabás is itt rejti el a lopott szajrét: egy bombát. Neki köszönhetően pedig a bűnüldözés humorosan ügyefogyott krémje (Hajduk Károly és Lajos András) is megszállja a környéket, csakhogy rendszeresen megnehezítsék Rádi dolgát. Hogy ki az a Rádi? Egy habókos kis feltaláló, aki bárkin segít, főleg, ha csodatalálmánya, Robinson (Lázár Balázs), felnyitja a szemét az élet nagy dolgaira is. Így tehát a Rádiós, Süni és Mamóka próbálja meg a Révészt elvezetni a négy mesehőshöz és végső céljukhoz – csakhogy a kezdő Révész nagyon szeretne belekóstolni az emberi létbe, és mit ad isten, pont Barrabás testébe költözik bele. De némi hegedülés és szilvásgombóc után minden rejtély megoldódik, és miután egy kis művésznő tett egy nagy csodát, a rádiós már közelre is lát. 

Bevallom őszintén, egy korábbi csalódás után nem voltam túl boldog, mikor kiderült, hogy egy betegség miatt Szőcs Artur alakítja Rádióst – és rég volt részem ekkora pozitív csalódásban! Artur erős hangja lenyűgözött, csodásan szólalt meg rajta minden jól ismert dallam. Rádija pedig egy nagyon szerethető különc figura volt: kicsit hebehurgya, nagyon álmodozó, maximum egy lábujjheggyel a földön járó, de a szíve hatalmas és színarany, amibe mindenki belefér.

Péter Kata Sünijére maradt az a kicsit kevésbé hálás feladat, hogy Rádit ráébressze, milyen (tudományosan megfoghatatlan) szépségeket tartogat a földi élet: szeretet, barátságot, szerelmet. Az ő zenésztanonca egy kicsit dacos, egy kicsit sértődékeny, és inkább csak illendőségből félénk, hiszen valójában ő a csapat legbátrabb tagja – azért hegedülve rendőrpisztolyok kereszttüzében tetőkön sétálgatni nem hétköznapi teljesítmény! Kitartása és célzásai pedig végül elérik céljukat: övé lesz Rádi.

Igó Éva az egyik nagy kedvencem, és Mamókaként sem okozott csalódást. Életvidám „öreg nénikéjének” mindig van egy remek replikája, bármibe szívesen beleüti az orrát, a sodrából nem lehet kihozni, és az önfeláldozás (és a nagyot mondás) sem áll messze tőle. Egyetlen nagy bánata, hogy nincs unokája, de ettől még tökéletes nagymamaként funkcionált: a védelmezés mellett eteti a gyerekeket, ha akarják, ha nem!

Csapó Attila Révésze is valójában egy nagyra nőtt gyerek – ami mondjuk nem is csoda, hiszen kezdő révész, és most kel életre egy emberi testben, ilyen helyzetben bárki rácsodálkozna a világ minden apróságára! Persze van azért némi bűntudata, amiért ilyen nagy galibát kavart a Barrabásba való beugrással, de mindig jön egy új szépség, amibe bele kell kóstolnia, mielőtt a hajó felé kormányozná a társaságot. Nagyon szép pillanati vannak, ahogy egyre több érzéssel ismerkedik meg!

Telekes Péter Hercege messze nem az a herceg, akit a gyerekmesékből ismerünk, és ezt nem csak a szőke haj és a fehér ló hiánya teszi. Ez a herceg az erő helyett a szellem embere, finomlelkű, kissé feminin, akiben túltengenek az érzelmek, és egy szúrós tekintettel is el lehet hallgattatni – ezért is szorul mindig segítségre a Lámpással való vitákban. Ennek ellenére megvan a magához való esze, amit néha meg is villant a varázskönyv segítségével.

Pápai Erika A Kölyök – nem csak azért, mert kis szünetekkel a kezdetektől fogva övé a szerep, hanem már tényleg eggyé vált vele. Naivitása a Révészére hajaz, de benne sokkal több a komolyság is, 530 éve alatt már megélt nem egy csalódást, amelyek kissé meg is keményítették. Valójában ő a csapat igazi vezére, szókimondásával és hatalmas szívével élőt és holtat is a helyes irányba kormányoz – és közben olyan gyönyörű a hangja, hogy könnyet csal a szemekbe!

Tóth András Lámpásként a „vicc osztályt” képviseli: zsörtölődő, nagyra nőtt 8. törpéje végtelenül türelmetlen, mindenbe beleköt, semmivel sem elégedett – kivéve a szilvásgombóccal. Rengeteg humoros pillanatot köszönhetünk neki, főleg, mikor kedvenc hobbijának hódol: bosszantja a Herceget. A mi legnagyobb örömünkre!

Vannak olyan darabok, amelyekhez bizonyos hangulat kell. A Padlás viszont nem ilyen: bármikor, bármilyen formában ugyanúgy megmosolyogtat és szíven talál. És most, hogy majd’ két évtizedes szünet után túl vagyok az ismétlésen, bátran mondhatom: ezt a darabot látni kell. Újra és újra. A lelkünk megköveteli ezt a kis bűbájos kényeztetést, itt, ég és föld között!