Vannak korszakok, amelyekben az ember szívesen élne: van olyan ismerősöm, aki szíve szerint vikingként fürdene a sörben és az ellenség vérében, mást a rizsporos parókák vonzanak. Én szívesen élnék a két világháború között (is), amire ma csak már úgy emlékszünk vissza, mint a nyugalom évei, egy átmeneti, kissé torz boldog békeidő. Ezt a világot idézi meg az Illatszertár is.

Egy Váci úti drogéria karácsony előtti napjaiba csöppenünk bele – azonnal, hiszen a korhű díszlet, a sok-sok plakát és letisztult, katonásan rendezett fehérség a fantáziánk megerőltetése nélkül időgépet tol alánk. A megélhetésért való csöndes küzdelembe azonban belerondít a tulajdonos furcsa viselkedése: Hammerschmidt úr ugyanis lépten-nyomon beleköt legrégebb óta – tökéletesen – szolgáló beosztottjába, Asztalos úrba. A korábban főnöki reményeket dédelgető Asztalos sejti, honnan fújhat a szél: valószínűleg a kiállhatatlan Balázs kisasszony feketítette be Hammerschmidtnél. A helyzet végül annyira elmérgesedik, hogy Asztalos az állását is elveszti – és ezzel együtt esélyét a nősülésre, hiszen már három éve szerelmes sosem látott levelezőpartnerébe, akivel az első találkozójára készült. De munkanélküliként nem mer házasodni, így inkább el sem megy a randevúra. Időközben kiderül, mi volt Hammerschmidt problémája: felesége az illatszertár egyik alkalmazottjával csalja. Csakhogy nem Asztalossal! Egy gyenge kis öngyilkossági kísérlet és egy szívroham után a munkahelyi viszonyok látszólag rendeződnek, de ekkor menetrendszerűn beállít a szerelmi katyvasz: Asztalos levelezőtársa nem más, mint állandó vitapartnere, Balázs kisasszony, amiről persze a nőnek fogalma sincs, bár azt furcsállja, hogy Asztalos kezd kedvesebben viselkedni – és talán nem is annyira utálatos fráter? Mire kigyulladnak a karácsonyi fények, talán mindenki párra talál.

Stohl András Asztalos ura a tökéletes kisember, aki összeszorított szájjal, magára erőltetett nyájassággal tűr és remél, míg el nem szakad nála a cérna, és felszínre nem bukik sebzettsége és érző lelke. Ekkor végre megtudhatjuk, hogy ez a mosolygó gép valójában a szebb jövő reményében kuporgat, irigyen nézi a gazdagokat és boldogokat, és másra sem vágyik, csak szeretetre és elismerésre. Stohl remekül lavírozik a hol könnyfakasztóan mulatságos, hol szívszaggatóan szomorú és életszagú pillanatok között, és bár tüskéssége kicsit riasztó, mégiscsak szurkolunk neki, hogy találja meg a boldogságát.

Pokorny Lia Balázs Rózsája a soha észre nem vett, megkeseredett sárkány-kisasszony, akinek itt az utolsó pillanata, hogy még kibontakozzon és igazi nővé válhasson, vagy különben menthetetlenül epés vénasszonnyá savanyodik. Kicsit hebehurgya, kicsit kétbalkezes, de mindig van egy éles replika a tarsolyában, és még megaláztatásait is emelt fővel viseli. Miközben ugyanaz kell neki, mint Asztalosnak: valaki, aki mindig ott van mellette, és puszta jelenlétével is sugározza, hogy érdemes élnie. Talán meg is találja ezt a férfit – ki tudja? A darab vége ugyanis nem ad választ, csak sejtet.

Kern András Hammerschmidt szerepében már túljutott a többi szereplő alapproblémáin: van pénze és családja, a világ arcán már otthagyta a kéznyomát – és hirtelen kártyavárként omlik össze a kis világa, hiszen akikben bízott, azok látszólag elárulták. Egy végtelenül cinikus, sündisznóvá formálódott idős úrból törnek még ki a düh és a csalódottság csápjai, aki végül itt-ott újra gyerekké félénkül, és ekkor végre felvillan szerethető arca is.

Kisebb szerep Sipos úré, de Cserna Antal remekül játszik ezzel az állandó megfelelési kényszer határán egyensúlyozó, pletykás figurával. Családja ugyan már neki is van, de a tejbe aprítani való még hibádzik, ezért némi talpnyalás is belefér az életébe, és kénytelen olcsó szórakozást választani: a kukkolást! Így névtelenül ő kavarja a legnagyobb bonyodalmat, miközben mindenbe beleüti az orrát, és mágusként próbálná keverni a kártyákat – ha az nem is sikerül neki, legalább hatalmas poénok fűződnek a nevéhez.

A leghálásabb szerep viszont egyértelműen Rada Bálinté: az első felvonásban még csak kifutófiúként sürgő-forgó Árpád minden színrelépése garantált humorbomba. Aranyszívű fiúként lesi Hammerschmidt utasításait, együgyű kelekótyaságával azonnal belopja magát a szívek közepébe, miközben hőn szeretett biciklijével bárkit legázol. Hamarosan azonban előlép segéddé, innentől már egy parancsolgató kis mitugrásszá válik, de piszkálódása és szerethetősége még így sem veszik el.

Az Illatszertár bár remek kikapcsolódás, nem az a többször nézős darab – pont olyan, mint egy gyönyörű, míves, zenélő díszdoboz, amit csak néha veszünk a kezünkbe, attól félve, hogy a sok tapogatástól elvesztené báját. De ha eljön az a különleges pillanat, hogy kinyitjuk, szemünket-fülünket egyaránt simogatja az élmény – az Illatszertár esetében pedig a lélek kap egy bódító ölelést.