Bár a maga nemében egy nagyon jó kis film a Szerelmes Shakespeare, a legtöbb embernek mégis az jut először eszébe róla, hogy 1999-ben olyan csúcsprodukciók elől sikerült érthetetlen módon elhappolnia az Oscar-díjat, mint Az élet szép, az Elizabeth vagy éppen a Ryan közlegény megmentése. De nagy előnye, hogy míg az utóbbit például lehetetlenség lenne színpadra állítani (mégis hogy nézne ki a normandiai partraszállás egy színházban?!), addig a Szerelmes Shakespeare a világot jelentő deszkákon is megfér. Nem is akárhogy!

A Madách Színház produkciója többségében megőrizte a film örökségét, és pont annyit tett hozzá, hogy ugyanaz legyen, de mégis más. A fiktív történet ezúttal is az alkotói válságban szenvedő Will Shakespeare egyik legismertebb műve, a Rómeó és Júlia megszületésén száguld végig, megfűszerezve szerelemmel, ármánnyal, csalódással és morális kérdésekkel – amolyan Shakespeare-esen. A pénztelen poéta két színi igazgatónak is eladja ugyanazt a darabját, amit amúgy még el sem kezdett írni, mert a múzsa rég nem hajlandó homlokon csókolni. Szerencsére költőtársa, Christopher Marlowe mindig a megfelelő pillanatokban kölcsönöz neki pár rímet és tanácsot, és közben még akarva-akaratlanul a költészetért rajongó Viola de Lessepsszel is összesodorja. A nemes kisasszony legnagyobb bánata, hogy nőként nem léphet színpadra, ennél fogva nem is jelenhet meg az igaz szerelem a színházakban – na meg az, hogy egy felfuvalkodott hólyaghoz akarják hozzáadni tenyészkancának. Viola úgy dönt, utoljára még él egy picit, és férfiruhában elmegy a Rómeó és Etel, a kalóz lánya castingjára, ahol rögtön meg is nyeri a főszerepet – természetesen a férfiét. A Rómeó azonban nehéz szülés: hol a rivalizáló igazgatók miatt akad el a folyamat, hol a nő szerepeltetése miatt kaszálják el a darabot, de az sem segít, hogy időközben meggyilkolják Marlowe-t, Willt pedig Viola két szép szeme köti le, a feleségéé helyett. Végül némi királynői segítséggel és keggyel csak lezajlik a premier, hiába esküdnek össze az elemek és a barbár úriemberek ez ellen, de a vég mégsem lehet igazán boldog, hiszen Viola kénytelen újdonsült férjével, Lord Wessex-szel Amerikába utazni, míg Will tovább búsul Londonban – ahol aztán megszületik a Vízkereszt, vagy amit akartok.

Nagy Sándor Willjéről nehéz elképzelni, hogy valaha is a világ egyik legmeghatározóbb, és igencsak termékeny költője lesz – de ez nem is baj, hiszen itt nem a stílusalkotó zsenit, hanem az e mögött rejtőző embert kell megmutatnia. Az pedig tökéletesen sikerül: ez a Will egy önsajnálatba is szívesen menekülő, kissé simlis, tréfát szerető, hús-vér férfiember, aki nehezen viseli, hogy a barátja árnyékában kell élnie, és szinte el sem hiszi, hogy ő is képes még csodát teremteni. Viola iránti szerelme tiszta és őszinte, érte a végsőkig bírna küzdeni, de ennél nagyobb áldozatot hoz: lemond róla és reménykedik abban, hogy valaha is még boldog lesz – lehetőleg persze az ő oldalán.

Petrik Andrea Viola szerepében egy fiatal lányt jelenített meg, akinél a nő fogalom messze nem merül ki abban, hogy szép, sőt! Ez a kisasszony művelt, talpra esett, az agya villámgyorsan forog, és a nyelvének sem vet mindig gátat, ha épp egy élces odavágás jut eszébe. Megelőzi a korát, hiszen őszinte érzelmekről és nemek közötti kvázi egyenrangúságról álmodik, de képes beletörődni, hogy ezek az idők még nem jöttek el. Ez a Viola egy igazán friss, tüzes teremtés, akit nagyon kéne sajnálni, ha tényleg Wessex mellett kellene leélnie az életét, bár valószínűleg Willel sem lenne fenékig tejfel az élete, előbb-utóbb elnyomná egymást a két költői én.

A színpadi verzión Marlowe karaktere nyert a legtöbbet, Adorjáni Bálint pedig lubickol is a szerepben. Annak ellenére, hogy papíron rivalizálniuk kéne, Marlowe valójában Will igaz barátja, támasza – és igazából ő a múzsája. Mert hát hiába Viola csinos pofija és lelkesedése, ha Chris nincs, Will még mindig az első sorral szenvedne (és Violát sem hódíthatta volna meg). Chris száraz humora nem egy vicces jelenet forrása, és csak látszólag nemtörődöm, a mának élő fiatal, a háttérből végig követi Will csetlés-botlását – olyannyira, hogy még holtából is visszajár, hogy segítse a szerelmi bánattól szenvedő barátját.

Debreczeny Csaba Wessexe a tipikus „rangom van, tehát bármit megtehetek” figura: beképzelt, hideg-rideg, a szépre érzéketlen bunkó. Violában csak a pénzt és az oldalán jól mutató dísznövényt látja, meg sem próbálja meghódítani a szívét (minek is azt?), az első pillanattól fogva kiállhatatlan, megkérdőjelezhetetlenül ráerőltetné az akaratát. Féltékenysége sem sebzett szívből fakad: úgy érzi, a nő körül legyeskedő költőcske léte a becsületébe gázol, és csak a renoméja miatt számolna le vele. Fenyegető fellépése egy pillanatra sem kopik meg.

Humoros karakterekben nincs hiány, de kiemelkedik Szerednyey Béla Henslowe-ja. Igazából ő rúgja be az egész történetet azzal, hogy hatalmas adóssága miatt eladja az uzsorásának a Rómeó-sztorit, aminek a létezéséről még a szerző sem tud. Folyamatos kis füllentéseivel leginkább saját magát zavarja össze, és elég nehezen törődik bele, hogy olyan darabot kell bemutatnia, amiben se kalóz, se kutya nem szerepel. A megkeseredettsége cinikus humorral párosul, nyerészkedni is elég ügyesen tud, de összességében egy nagyon szerethető karakter.

A darab a film legfőbb értékeit is átvette és tökéletesen hozza: illik a megidézett korba, gyönyörűek a jelmezek és a díszletek, szinte ott vagyunk a Rose-ban, a dallamok még napokig a fülünkben csengenek, és egy habkönnyű szórakozásban lehet részünk – mennyivel lélekfacsaróbb lenne a normandiai partraszállást végignézni!