Gyerekként utáltam Billy Elliotot. Na nem a filmet, azt szerettem, magával Billy-vel voltak komoly problémáim: eljár bokszolgatni, aztán egy véletlennek köszönhetően belecsöppen egy balettóra kellős közepébe, és hupsz, máris egyenes út vezeti a világot jelentő deszkákig. Én meg ekkor már vagy tíz éve szinte naponta szenvedtem a rúd mellett, és a kutyának nem állt szándékában felfedezni! Így viszont, vagy húsz évvel és fél mázsával tapasztaltabban, a balettos álmoknak rég búcsút intve már egészen mást jelentett számomra a kis bányászpalánta története.

1984-ben, a bányászsztrájkok kirobbanásának pillanatában kapcsolódunk bele a poros kis angol városban játszódó történetbe. A 11 éves Billy-t bányász apja neveli, anyja meghalt, a szenilis nagymamával és a hirtelen haragú testvérrel kiegészülve nem alkotnak éppen tökéletes családot – nem véletlen, hogy a kisfiú rendszeresen beszélget anyja szellemével. Miközben ki nem állhatja a kötelező bokszedzéseket, pláne, hogy az egyik miatt kénytelen megvárni a balett-tanárnőt is. Mrs. Wilkinson azonban a kulcsok átvétele helyett finomnak nem nevezhető módszerekkel arra kényszeríti Billy-t, hogy táncolja végig az órát – és kiderül, hogy a fiúnak nemcsak kedve van hozzá, hanem tehetsége is. Billy titokban jár a táncórákra, a tanárnő már ragyogó balettos karriert vizionál a fiúnak, miközben a sztrájk még mindig tart, a pénz és a türelem egyre fogy. Végül persze Billy lebukik, pont a felvételi előtt, és a lehetőség elúszni látszik, mikor a szőrösszívű apa mégis megenyhül, és megpróbálja helyrehozni kisebbik fia életét – még akár úgy is, hogy a saját elveit adja fel értük cserébe. A happy end nem marad el, mint ahogy szem sem marad szárazon – hol a meghatottság, hol a folyamatos poénzuhatag csal könnyeket a látószervekbe.

Amit Vizlendvai Áron Billy-ként csinál, az varázslat. Elképesztő energiák vannak ebben a kisfiúban, ugyanolyan jól táncol, mint ahogy énekel, a színészi játéka szívbe markoló. Billy-je egy robbanékony, szeretetre éhes, félig gyerek félig felnőtt emberke, akire túl korán szakadt rá a felelősség és az élet kegyetlenségének súlya, és jól-rosszul próbál ép maradni ez alatt. Derűjét és kíváncsiságát nem veszti el, bármilyen helyzetben képes megvédeni magát, de teli van szeretettel és megfelelési vággyal is – muszáj szeretni, és ez nem is nehéz feladat! Sokat fogunk még hallani erről a fiúról!

Remekül kiegészíti Borka Dávid Michaelje: a legjobb barát kitartása és ragaszkodása megható, míg még kifejlődés alatt álló homoszexualitása megnevettető, hiszen rengeteg humoros jelenetet vonnak fel eköré. A női ruhákhoz és űrhajós Barbie-khoz való vonzódása azonban egyszer sem válik sokká, főleg, hogy igaz barátsága mindig a legerősebbé válik összes tulajdonsága közül. És remekül táncol!

Auksz Éva Mrs. Wilkinsonja egy nagyon összetett nő, végtelenül határozott, belesavanyodott már a kisvárosi tánctanárnő életbe, ezért sokszor bántóan gúnyos. De ha valami – vagy valaki – megkapargatja ezt a felszínt, egy érző, sebzett és reménykedő ember kerül elő a feszes műszálas ruha alól. Nem egy védelemre szoruló virágszál, felvágott nyelvének és éles eszének köszönhetően minden helyzetben ellenfelei fölé kerekedik, és a küzdeni vágyás tőle sem áll távol. Bár nem az anyák gyöngye, tökéletesen bábáskodik Billy felett, mindig megtalálja az érdes hangot a kisfiúval, amellyel sikerre vihetik vállalkozásukat.

Németh Kristóf nagy meglepetés volt számomra az apa, Jack szerepében, nagyon emlékezetes alakítást nyújtott az egyszerű gondolkodású, kemény, de mégis önfeláldozó családfő szerepében. Kezdetben csak egy egysíkú bányásznak tűnik, akinek a sztrájk és a boksz a fontos, de a második felvonásra teljes átalakuláson megy keresztül, amelyet rögtön egy mellbevágó dallal indít el. Nehéz döntést hoz meg, hiszen ahhoz, hogy egyik fiát támogathassa, szembe kell fordulnia a másikkal. De vállalja a konfrontációt, és azt adja meg Billy-nek, amire mindig is szüksége volt: a feltétel nélküli támogatást és szeretetet.

Fejszés Attila Tony-ja valószínűleg a fiatal Jack pontos mása: nem túl művelt vagy komplikált gondolkodású, de céljait tekintve megingathatatlan, kemény, meggondolatlanul agresszív, bármikor képes robbanni, és akkor mindent elsöpör az útjából – kivéve, ha nem erővel szállnak vele szembe. Apjával való duettje a darab egyik legkeserűbb pillanata, hiszen a felvillanó jövőképekből tudhatjuk, hogy Billy táncos lesz, tehát Jack kénytelen elárulni idősebb fiát. De a család túléli ezt a törést, és Tony már együtt tud örülni felmenőivel a sikeres felvételinek.

Csákányi Eszter nagymamája humoros karakter, a család előző táncosa, akit azonban még kibontakozása előtt elnyomott a kor, amiben élt. A megrögzötten ételmániás, szeleburdi nagymama rövidtávú emlékezete már egyre kopik, de brutális férjére még bármikor képes emlékezni – hiszen miatta romlott el az élete. Nőként talán az ő tiszte lenne, hogy pótolja Billy életében az anyát, de sokkal inkább a kisfiú korai felnövését sürgeti ő is, hiszen rendszerint az unoka pesztrálja a nagymamát.

Szerepmegformálás tekintetében Simon Boglárkának nincs komolyabb dolga Anyaként, hiszen az asszony csak szellemként van jelen mankóként Billy életében, egy-két jelenetben, a túlvilágról próbál gondoskodni kisebbik fiáról. Viszont vigaszdíjul megkapja a darab egyik legszebb duettjét-tercettjét – ezért már megérte beilleszteni a szerepet a musicalbe, hiszen a Levelet csak elszoruló torokkal lehet hallgatni, mindkét alkalommal.

Vicces karakterekben bővelkedik a darab, de mindenképpen említést érdemel Fillár István George-a és Mező Zoltán Mr. Braithwaite-je is. Előbbi piszkálódásokból kifogyhatatlan, mindent tudó, kotnyeles bokszedzőként hoz nevetésben gazdag pillanatokat, aki a szent cél érdekében még akár ekcémás is lesz – vagy éppen mecénás? –, míg a levelezőn balettszakot végző Braithwaite egy lelőhetetlen energiabomba, aki sosem tudja, mikor kell megszólalnia, de elképesztően tud táncolni, még alulöltözötten is.

Bevallom őszintén, nem túl nagy elvárásokkal ültem be a nézőtérre, de ezt tulajdonítsuk régi konfliktusomnak Billy-vel – de már a nyitány után leesett az állam, és attól tartok, valahol még most is az Erkel padlóján kallódik. Elképesztő látvány, varázslatos zene, Tihanyi Ákos sodró lendületű koreográfiái, és profizmus az, ami árad lefele a színpadról, ahol a meghitt, bensőséges kis szobajelenetek hirtelen irányított tömegkáoszba folynak át, miközben eltűnik a határ térben és időben (a Solidarity vagy az Electricity ezeknek köszönhetően például a darab legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak). Még a tapsrend is teli van meglepetésekkel, és még napok múlva is egy-egy dallam jár a fülünkben, vagy egy poén csal mosolyt az arcunkra.

Szóval, Billy Elliot, részemről rendeztük a számlát.