A Disney-művek kicsit olyanok, mint az a menyasszonyi ruha, amit a dédnagymama után a nagymama, az anya és a lánya is viselt a maga nagy napján: egy kis toldással-foldással generációkon átívelve is tökéletes. Csak itt a csipkeberakás és uszálykurtítás helyett újraszínezésről, megzenésítésről vagy élő szereplős filmre rittyentésről beszélhetünk. Nem meglepő, hogy az egyre népesebb sorból a Victor Hugo keze nyomán születő Notre Dame-i toronyőr sem maradhatott ki, ráadásul az Operettszínház a musicallel bővítette az Alan Menken zenei anyagaival dolgozó művei tárházát.

Női megmondó-magazinok egyik kedvelt témája, hogy mégis mit kezdjünk egy bimbózó kapcsolatban azzal a bosszantó ténnyel, hogy szívünk jóképű és lenyűgöző választottjának bizony van múltja is - adott esetben egy gyönyörű nővel megspékelve. Daphne du Maurier hősnőjének azonban valószínűleg a legjobb tollú terapeuták sem tudnának bombabiztos tanácsot adni.

Ritkán szoktam megrettenni könyvektől a vaskosságuk vagy a fülszövegük miatt, de még mindig emlékszem arra a délutánra a kollégiumi szobában, mikor először vettem a kezembe Victor Hugo A nyomorultakját, és frappánsan csak annyit gondoltam: hűha! Merthogy a mű nem éppen egy kis novella, a cselekménye is szerteágazó, a nyelvezete sem túl könnyű – mégis csodálatos! Claude-Michel Schönbergéknek nem volt könnyű dolguk, mikor úgy döntöttek, musicalt faragnak Jean Valjean kálváriájából, de sikerült csodát alkotniuk – amely a Madách Színház színpadán is drágakőként ragyog.

Dosztojevszkij műveivel nem vagyunk kebelbarátok, inkább csak az olyan Facebook-ismerősökre hasonlítunk, akik egy formális üzenettel megemlékeznek a másik szülinapjáról, és többet nem is szólnak egymáshoz egész évben. Ami azért is furcsa, mert alapvetően nagyon szeretem az orosz klasszikusokat, és az olyan műveket is, amelyekben nem feltétlenül a cselekmény, hanem a lélekben és az elmében lejátszódó apró kis meccsek állnak a középpontban. Ennek ellenére úgy hiszem, nem feltétlenül az én Dosztojevszkij-közömbösségem miatt éreztem úgy, hogy valami hiányzik a Vígszínházban bemutatott Bűn és bűnhődésből.

A szerelmet már annyian és olyan sokféleképpen énekelték meg – legyen szó boldog, mindent elsöprő vagy tragikus végkimenetelű esetről –, hogy sokszor azt hihetnénk, nincs már mit mesélni róla. Pedig van, és mennyi minden, hiszen a szerelem az örök téma! Annyi fordulatot vehet egy-egy románc… Hol zsákutcába ütközünk, hol megunjuk a bolyongást a labirintusban, de a szerencsések mindig párban jutnak ki. Nos, a Centrál Színház most arra vállalkozott, hogy a szerelem legtöbb arcát mutassa be.

Még az irodalom fakultáció kevésbé izgalmas pillanatiban vette be magát az agyamba a gondolat, hogy a szappanoperák valójában az orosz klasszikusokat „nyúlják”: itt is mindenki szerelmes valakibe, aki soha nem lehet az övé, vagy ha mégis, gyorsan el is veszíti, mindenki egy hatalmas család tagja, és mindenki végtelenül hosszan tud intrikálni. Csak az a különbség, hogy az orosz klasszikusok szólnak is valamiről.

Shakespeare méltatlanul háttérbe szoruló drámai komédiájával vagy komikus drámájával akkor találkoztam először, mikor végleg beleszerettem Kenneth Branagh-ba. Bár az újonnan Poirot felé kacsingató színész-rendező azóta sem viszonozta érzéseimet (vagy csak nagyon jól titkolja!), a Lóvátett lovagok megmaradt végtelenül sokszögű szívemnek egyik csücskében – így ujjongva fogadtam, mikor kiderült, a Vígszínház színpadra állítja a szóviccekben fürdőző darabot.

Mostanában már Magyarországon is aranykorukat élik az egy-egy előadó, zenekar életművét felkaroló musicalek és rokonműfajai. Van, ahol a zenei életmű csak a darab fűszerét adja, míg máshol az adott együttes életének egy szakasza áll a középpontban. Így csak idő kérdése volt, mikor kerül terítékre a rocktörténelemben megkerülhetetlen Beatrice – és az Újszínház egy igazán újszerű formában dolgozta fel Nagy Feróék történetét.

Megkockáztatom, hogy nincs olyan ember, aki egy Agatha Christie vagy követői regényének olvasása közben, egy bűnügyi sorozatot nézve vagy a bulvárlapok krimirovatában mazsolázva ne vágyott volna legalább pár percig arra, hogy megoldjon egy igazi bűntényt. Az interakcióra építő darabok lassan ébredeznek is Csipkerózsika-álmukból, Paul Portner pedig igazán meglepő környezetet kínál fel a nézőnek arra, hogy néhány órára botcsinálta nyomozó legyen jó pár tucat társával együtt: egy fodrászszalont.

Az én időmben még nem volt kérdés, hogy a kötelező olvasmányt tényleg elolvassuk – vagy legalábbis elkezdjük. De azt sosem értettem, hogyan lehet a „egész jó” kategóriában a Légy jó mindhalálig és A Pál utcai fiúk, míg az Egri csillagokat vagy A kőszívű ember fiait rendre feladták az ismerőseim. Ezekben van háború, intrika, tétek és igazi férfiak, míg a másik kettőben kisfiúk sápítoznak valami teljesen érthetetlen ok miatt. Ha ma lennék ötödikes, sokkal jobb helyzetben lennék: a Vígszínház A Pál utcai fiúkja át tudja adni azt is a színpadon, ami a gyermeki szem előtt rejtve maradt a könyvben.

Bár a maga nemében egy nagyon jó kis film a Szerelmes Shakespeare, a legtöbb embernek mégis az jut először eszébe róla, hogy 1999-ben olyan csúcsprodukciók elől sikerült érthetetlen módon elhappolnia az Oscar-díjat, mint Az élet szép, az Elizabeth vagy éppen a Ryan közlegény megmentése. De nagy előnye, hogy míg az utóbbit például lehetetlenség lenne színpadra állítani (mégis hogy nézne ki a normandiai partraszállás egy színházban?!), addig a Szerelmes Shakespeare a világot jelentő deszkákon is megfér. Nem is akárhogy!

Gyerekként utáltam Billy Elliotot. Na nem a filmet, azt szerettem, magával Billy-vel voltak komoly problémáim: eljár bokszolgatni, aztán egy véletlennek köszönhetően belecsöppen egy balettóra kellős közepébe, és hupsz, máris egyenes út vezeti a világot jelentő deszkákig. Én meg ekkor már vagy tíz éve szinte naponta szenvedtem a rúd mellett, és a kutyának nem állt szándékában felfedezni! Így viszont, vagy húsz évvel és fél mázsával tapasztaltabban, a balettos álmoknak rég búcsút intve már egészen mást jelentett számomra a kis bányászpalánta története.

Imádom a jó, kifejező, mozgalmas koreográfiákat. A műfaj szinte mindegy, ha egy darabban van pár táncremekmű, azzal engem hosszú-hosszú percekre le lehet venni a lábamról. Az Ének az esőbent nézve pedig igazán tobzódhattam: kellemes kis limonádé volt, gyönyörű látvánnyal és humoros pillanatokkal telitűzdelve, és koktélcseresznye-hadnak a tetejére pedig számtalan csodás szteppbetét került. Kicsit részegítő koktél, remek felfrissülés.

Biztos én vagyok rosszul bekötve, de az én gyerekkoromból kimaradt egy nagy adag „Disney-klasszikus”. Az Aladdint vagy például a Herkulest kívülről fújom, de a „lányosabb” darabok a legtöbb esetben nem súrolták az ingerküszöböm, sokat azóta sem pótoltam. A Szépség és a Szörnyeteg is huszon-sok évig a várólistán csücsült, annak ellenére, hogy a musical felvételeit több tucatszor végignéztem – de még így is előbb láttam, mint a darabot élőben. A totojázásomnak hála a legutolsó előadást sikerült megcsípnem – bánom is rendesen, hogy már nem ismételhetek!

Vannak korszakok, amelyekben az ember szívesen élne: van olyan ismerősöm, aki szíve szerint vikingként fürdene a sörben és az ellenség vérében, mást a rizsporos parókák vonzanak. Én szívesen élnék a két világháború között (is), amire ma csak már úgy emlékszünk vissza, mint a nyugalom évei, egy átmeneti, kissé torz boldog békeidő. Ezt a világot idézi meg az Illatszertár is.

Én szerettem volna haditudósító lenni. Néha még ma is bevillan, hogy miért is ne? Persze mindig azonnal lebeszélem magam róla, mert annyi minden köt ide, nem is beszélem a megfelelő nyelvet, a külpolitikai újságírás is valami hasonló, és amúgy is, az is milyen veszélyes… A Pillanatfelvétel viszont egyszerre beszél rá és le róla, miközben borzalmasan érdekes, talán megválaszolhatatlan kérdéseket feszeget.

Fiatalabb koromban szerettem volna Audrey Hepburn lenni. Nagyon tetszett a szépsége, a törékenysége, a szelíd bája. Évek hosszú sora alatt beletörődtem (nagyjából), hogy valószínűleg sosem leszek Audrey Hepburn. De a hozzá kötődő dolgokat még a fájdalmas felismerés ellenére is szeretem, így nem volt kérdés, hogy akár hisztérikusan visítozva, idegbajos, álláskockáztató módon, de jegyet kell szereznünk a My Fair Lady-re. Sikerült.

Ha emlékezetem nem csal, pesti színházi élményeim első állomása a Padlás volt – nem mostanában volt, még Kaszás Attila játszotta Rádit… Azóta eltelt jó pár év, a cédét rongyosra hallgattam, a felvételt is megnéztem pár tucatszor, élőben viszont nem láttam újra a darabot. Egészen mostanáig. És ugyanazt éreztem, mint anno gyerekként: szeretnék eltölteni egy estét azon a varázslatos padláson! 

Lévay Szilveszter szerencsére megtartotta azt a jó szokását, hogy érdekes női alakokat megidéző történelmi-irodalmi műveket karol fel gyönyörű dallamaival. És szerencsére a Budapesti Operettszínház is megtartotta azt a jó szokását, hogy ezek a musicaleket repertoárjára tűzi. Így a Marie Antoinette-tel már kvartetté bővült a szerző és a színház együttműködéseinek száma.

Nem egy aprócska fába vágták a fejszéjüket Szente Vajkék, mikor a Shrek színpadra vitele mellett döntöttek, ugyanis a mese olyannyira korszakalkotó és egyedi volt a 2000-es évek elején, hogy még a folytatások sem tudták hozni a későbbiekben ezt a sikerszínt. A magyar produkció, ahogy látom, abszolút megosztotta a közönséget: vagy minden lépését szidják, vagy teljesen meg vannak elégedve a végeredménnyel. Én az utóbbi csapathoz állok nagyon közel.

Különös vegyület a Budapesti Operettszínház legfiatalabb operettje, A chicagói hercegnő: történetre kicsit összeollózott Kálmán Imre best of, zeneileg meg igazi stíluskavalkád, hiszen rendre összeméri az erejét a jazz a népzenével, a charleston a keringővel, az operett a slow foxszal – és ezen a téren jól is jön ki az összecsapásból. Csak miközben a darab ezzel a koktéllal kicsit nagyot markol, kicsúszik a tartalom.

Könyvmoly lévén nagyon ritkán mondom azt egy feldolgozásra, legyen az film vagy színházi darab, hogy jobb, mit az eredeti. Most mégis megesett velem.

Előfordul velem, hogy valami nagyon tetszik, mégis nehezen öntöm szavakba annál bővebben, hogy „nagyon jó volt”. Ilyesmi volt a Centrál Színház repertoárjának több éves sikerdarabja, a Pletykafészek is – annyira egyben van az egész előadás, annyira profik a színészek, hogy nagyon nehéz nekikezdeni ennek a beszámolónak. De azért kicsit mégis részletezem a „nagyon jót”.

Elcsépelt szófordulat a mai rohanó világunk kifejezés, de nagyon is igaz: folyton rohanunk, nincs időnk kiélvezni a szép pillanatokat, csak menni-menni állandóan körbe-körbe a mókuskerékben. Ez a formula érvényesül akkor is, ha a múltat idézzük meg – a Sybillben is mindenki kapkodva száguldana a céljai felé, és ezért az érzelmek megélését is háttérbe szorítják. Csakhogy mire idő jutna rájuk, már nem biztos, hogy lesz mit megélni.

Rég nem láttam már Alföldi Róbert rendezte darabot, Shakespeare-rel való randevúm pedig mindig esedékes – így a Lear király megtekintése is már régóta érett. A költőzseni legsötétebb, misztikumot mellőző legborúsabb drámájához azonban hangulat is kell, ugyanis az euforikus katarzis fogalma ismeretlen a történetben, ellenben a véres családi viszály ólomsúllyal üli meg a néző lelkét – miközben azért azon is morog, hogy ennyi indokolatlan káromkodást miért is muszáj belefűzni minden darabba?!