Nem egy aprócska fába vágták a fejszéjüket Szente Vajkék, mikor a Shrek színpadra vitele mellett döntöttek, ugyanis a mese olyannyira korszakalkotó és egyedi volt a 2000-es évek elején, hogy még a folytatások sem tudták hozni a későbbiekben ezt a sikerszínt. A magyar produkció, ahogy látom, abszolút megosztotta a közönséget: vagy minden lépését szidják, vagy teljesen meg vannak elégedve a végeredménnyel. Én az utóbbi csapathoz állok nagyon közel.

A musicaltől nem lehet elvárni azt, amit a mesefilmtől – értelemszerűen egy rakat számítógéppel sokkal könnyebb vizuális csodát teremteni, mint hús-vér emberalapanyaggal. A látványra azonban nem lehetett panasz, amit a valóság megengedett, az meg is történt, miközben egy az egyben a mese jelmezei és díszletei tárultak elénk. Ami sajnos viszont nem szállt alá a képernyőről, azok a zenék – a musical számai átlagosak, egy-két kivételtől eltekintve kellemesek, de könnyen feledhetőek, ráadásul a néhol erőltetetten mai, szlenges szöveg bugyutaságait is ezek szenvedik meg leginkább. De a dalokban is van egy állandó pozitívum: remekül koreografáltak; a 30 fős tánckar munkáját öröm nézni (elég csak a patkányok vagy a virágok táncára gondolnunk). A történet pedig egy-két eltéréstől eltekintve ugyanazt a megmosolyogtató bájt hozza, amelyért az ogresztori ennyire népszerű lett. Shrek, a mogorva és magány-imádó ogre kénytelen kiszabadítani a sárkány őrizte várból Fiona királylányt, mert Farquaad nagyúr csak ennek fejében mesefigura-mentesíti a mocsarát. Shrek mellé szegődik a levakarhatatlan Szamár, és a tűz és víz kettős teljesíti is a küldetést. A menyasszony-kiszállítás közben azonban Shrek és a gyönyörű Fiona egymásba szeretnek, de mivel nem működik közöttük tökéletesen a kommunikáció, hiszen Shrek az érzéseiről, Fiona pedig zöld kis titkáról nem beszél, több kitérőt is kell tenniük, míg végre tényleg egymáséi lehetnek. És ekkor felcsendül a film végi ikonikus betétdal, az I’m a Believer.

Feke Pál számára Shrek jelmeze részben átok, hiszen a mozgását nehezítő és a mimikáját tompító cseles ruhák és maszk jelentősen lassítják, szögletesítik a mozgását. Orgéja viszont kamatozik ebből, hiszen ez a Shrek kissé bumfordibb és bizonytalanabb, mint a mesebeli alteregója. Persze ő is faragatlan és könnyen kijön a sodrából, de ugyanilyen könnyen meg is lehet ingatni a hitében, és ilyenkor kedvesen gyámolatlanná válik. Szerethető karakter.

Szinetár Dóra Fionája sokkal vadabb, mint a rajzolt, pedig neki sem kellett egy kis szilajságért a szomszédba mennie. Borzalmas gyerekkora rányomta a bélyegét a felnőtt viselkedésére, és ezzel az érvvel szeret is takarózni. Kis felsőbbrendű pukkancs, akiben a nőiség tökéletesen keveredik a fiús daccal. Fiona olyan szempontból is jó kis szerep, hogy jut neki egy remek táncrész, és a musical legjobb dalát is elviszi – melyből kiderült, hogy a legkisebb Fionának is gyönyörű hangja van!

A szószátyár, lelőhetetlen Szamár szerepében Csonka András volt látható. Rappelt, jammelt, szövegelt, megállíthatatlanul. Csonkának jól állt a cinikus, humort humorral halmozó szerep, aki csurig telt érzelmekkel, és nagyon egyszerű vágyai vannak: legyen valaki, akit szerethet. Szamarának jó radarja volt az érzelmekre, és remekül sosem tudta, mikor kéne hallgatnia. Bár a bőbeszédűségnek vannak előnyei is, hiszen a Sárkány torkából is kidumálta magát!

Serbán Attila minden tiszteletet megérdemel Farquaad nagyúr alakításáért, hiszen a kis növésű nagyratörőt végig térden állva hozza. És nem csak egy helyben pózol: rohangál vagy éppen táncol is, térden. A musicalből az is kiderül egy remekül sikerült szólóból, hogy honnan ered Farquaad olthatatlan averziója a mesefigurák irányában, miközben pöffeszkedő önimádata kellően idegesítő ahhoz, hogy antihős válhasson belőle.

Tóth Gabi Sárkánya esetében nem beszélhetünk alakításról, hiszen a tűzokádónak össz-vissz egy darab dal jut – de azt Gabi olyan emlékezetesen adja elő, hogy megérdemelten zsebeli be a vastapsot ő is, és a gigantikus Sárkány-mása is, amit három ember cipel és „szólaltat meg” mögötte.

Jó döntés volt, hogy a mesefigurák, illetve a Gáz Gézák szerepeit is felduzzasztották, így ugyanis kaptunk még pár nagyon humoros, érdekes alakítást. Mindenképpen kiemelkedő volt Simon Boglárka, aki hol felváltva, hol egyszerre alakította Piroskát és Mézit, és még egy rövidke duettet is énekelt magával két külön hangfekvésben. Juhász Levente Pinokkiójának pedig rengeteg humoros pillanat köszönhető, és elkeseredése ellenére elég hamar a Gáz Gézák élére áll.

Igazából (közhelyes, de igaz) a Shrek, a musical is olyan, mint a hagyma: vannak benne igazán kellemes rétegek, de becsúszott egy-kettő olyan is, ami inkább megríkat. De az arány mindenképpen jó, nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtó monumentális darab született belőle – reméljük, nem csak két alkalomra.

Fotók: László Erhardt Photography