Imádom a jó, kifejező, mozgalmas koreográfiákat. A műfaj szinte mindegy, ha egy darabban van pár táncremekmű, azzal engem hosszú-hosszú percekre le lehet venni a lábamról. Az Ének az esőbent nézve pedig igazán tobzódhattam: kellemes kis limonádé volt, gyönyörű látvánnyal és humoros pillanatokkal telitűzdelve, és koktélcseresznye-hadnak a tetejére pedig számtalan csodás szteppbetét került. Kicsit részegítő koktél, remek felfrissülés.

A történet nem egy Háború és béke, a némafilmek agóniájába csöppenünk bele, egy sztárszínész és egy szárnyát bontogatni próbáló színészpalántácska románcának kíséretében. Don Lockwood és Lina Lamont a kor Brad Pittje és Angelina Jolie-ja (oké, ez a hasonlat ma már nem áll), legalábbis első pillantásra. Az ő filmjeik telítik meg a csillámporos mozitermeket, értük rajong a nép. Csakhogy Hollywoodon a változás szele söpör végig hóbortos tornádóként: megszólalnak a filmkockák! Betör a filmszínházakba a hangosfilm! Ezzel Don esetében nincs is olyan nagy baj, kellemes orgánumának és sokoldalúságának köszönhetően nem inog meg a trónja – ámde Linához képest egy repedt bádogtalicska nyikorgása mozarti magasságokat üt meg. A bukás borítékolható, még az előbemutató is ezt erősíti meg – de Donnak és leleményes zeneszerző barátjának, Cosmo Brownak korszakalkotó ötlete van: feltalálják a szinkronszínészetet. Mit ad isten, pont kéznél van egy aranytorkú kezdő színésznőcske, Kathy Selden személyében, akibe nem mellesleg Don szerelmes, benne látják az elbaltázott film megmentőjét és a jövő kis üdvöskéjét. Pechjükre Lina némi külső segítséggel rájön a svindlire, és újfent elkaszálja Kathy karrierjét – de Cosmo az utolsó pillanatban megint mindent rendbe hoz. Ilyen barátot mindenkinek, mert akkor már a sorozatos elázás utáni tüdővésztől sem kell félni!

Gömöri András Máté Donja egy körberajongott aranyifjú, aki megszokta, hogy ahova belép, minden szem rászegeződik, és mindenki epedve lesi az óhajait. Némi egoizmussal kevert, önimádatból vert páncélján azonban komoly rést üt, mikor egy nő nem hajlandó hanyatt esni tőle, nem túl bonyolult lelki világa ettől romokban is hever. De ebből jól jön ki: a kezdeti szépfiú, üresfejű ikonból egy aranyszívű, érzelmes férfi válik, aki szerencsére megtartja a humorát és könnyelműségét. Bájos, szerethető karakter, remek primadonnai allűrökkel spékelve.

Bordás Barbara Kathy-ként az igazi nő: céltudatos, tenni kész fiatal, kezdeti félénksége cserfes, felvágott nyelvű nőt takar, aki nem hajlandó akárki előtt meghajolni, a saját véleménye alapján ítél, és telis-teli van tiszta érzelmekkel. Nem mesterkélt, néha már-már bumfordi, ahogy a számára ismeretlen, gonosz világban egyensúlyozik, játéka berántja a történetbe a nézőt, hiszen vele tudunk a leginkább azonosulni. Remekül kezeli Don vadhajtásait, tökéletesen kiegészíti, anélkül, hogy elhomályosítaná a „nagy férfiút”.

Serbán Attila a lelőhetetlen energiabomba Cosmo szerepében: sosem csügged, sosem pihen, mindig van egy nyerő ötlete, humorbonbonja vagy dallamvariációja. Élmény nézni azt a kecsességet, amellyel táncol, szerencsére bőven van lehetősége megmutatni, mit is tud a kopogós cipellőkben. Bár Cosmo a filmiparban és a rajongói bázis birtokosi sorrendjében is háttérbe szorul, de rendre ő ment meg filmeket és szerelmeket. A történet egyik legüdébb színfoltja!

Az igazi bravúrt azonban Kisfaludy Zsófia hajtja végre, akárhányszor megszólaltatja az állandó héliumszívásra kötött Linát. Butuska filmcsillaga nem a velejéig romlott, csak az ösztönös pozícióféltés hozza elő belőle a fúriát. Valójában egy szánalomra méltó, bukásra ítélt celeb, aki nem bír beletörődni, hogy a filmvásznon és a bulvárlapok oldalain játszódó történetek nem fedik a valóságot, így körömszakadtáig ragaszkodik eddigi kényelmes álomvilágához. Önsorsrontó viselkedése miatt kénytelenek megalázni a „jó kollégák”, és azért valahol mélyen muszáj sajnálni őt. Minden színpadra lépése konstans röhögőgörcs, de a műre a koronát a szólódala teszi fel.

A darab nem szenved hiányt humoros karakterekben, elég csak Peller Anna korabeli bulvárpápa Dora Baily-ére, Dézsy Szabó Gábor megbolondított beszédtanárára vagy Cseh Dávid mimóza kellékesére gondolni, de mindenképpen említést érdemel még a vezetői gárda is. Gálvölgyi János C. J. Simpsonként maga a pénz, az úr és az ötletgazda, aki produceri cápaként véletlenül a „filmcsinálás” egyik legnagyobb kerékkötője, akit könnyű csőbe húzni és kivezetni onnan, míg Ottlik Ádám Roscoe Dexterként a két lábon járó idegbaj, aki sosem érez rá, melyik korszakalkotó ötlet életképes és melyik hamvában halt – és neki köszönhető, hogy utána a néző még napokig azt kiabálja a legváratlanabb pillanatokban, hogy asszisztencia!

Az Ének az esőben nem tartogat váratlan fordulatokat, shakespeare-ien komplikált karaktereket, és talán egy-két kivételt leszámítva fülbemászó dallamokban sem bővelkedik. De ez nem is baj, hiszen a darab ezzel végig tisztában van, és csak azt kínálja, amiben nagyon erős: kellemes, bájos történetet, szeretnivaló szereplőket, hasfogósan nevettető szövegeket, varázslatos látványt és szteppet – jó sok szteppet!