Hosszú évek után újra Ábrahám Pál-darabot tűzött nagyszínpadi műsorára az Operettszínház, ezúttal a Viktóriát, Béres Attila rendezésében. A kalandos, édes-bús történetben Szibériától kezdve Tokión és Szentpéterváron át kísérjük hőseinket a boldog véget jelentő Dorozsmáig.

Az I. világháborút vége felé járunk, mikor is Koltay István huszárkapitány és tisztiszolgája, Jancsi a csoda, na meg a lírai magyar nóta magával ragadó ereje révén megszökik a szibériai fogolytáborból, ahol épp szörnyű véget érnének. Innen hova máshova is vezethetne az út, mint Japánba, a tokiói amerikai nagykövetségre. Itt John Cunlight, az amerikai nagykövet épp bejelenti, hogy áthelyezték őt Szentpétervárra, úgyhogy valójában egy búcsú-összejövetelen vagyunk, de hogy senki se csüggedjen, esküvőre kerül sor, sógora, a hosszú nevű Feri gróf és a japán Lia San között. Ide toppan be Jancsi, aki döbbenten konstatálja, hogy a nagykövet felesége nem más, mint Viktória, az ő kapitányának jegyese, ezt megerősíti a címszereplő szobalánya, Riquette is, akivel, biztos, ami biztos, a tisztiszolga gyorsan szerelembe esik. Jancsit követve Koltay is beszökik a nagykövetségre, Cunlight oltalma alá veszi a megviselt katonákat. Feri is felismeri földijeit, és mindent megtenne, hogy megakadályozza a Koltay és Viktória közti végzetes találkozást. Ám ebben a hoppon maradt jegyes is a segítségére siet, mert bár vallomást akar kicsikarni szerelméből, a nyilvánosság előtt álnéven mutatkozik be, így a botrány elmarad. Hőseink tehát közös erővel átköltöznek Szentpétervárra, ahol a nyitóünnepségen pechükre pont az a katona köszönti őket, akit Koltay szökés közben megpróbált meggyilkolni. A felismerés kölcsönös, így Jancsi fejébe a korábbi két gondolat (Riquette meghódítása, Dorozsmára haza) befészkeli magát a rettegés is. Nem ok nélkül, hiszen a nagykövetségi palotát egyre nagyobb szovjet katonai csapatok veszik körül. Eközben Koltay-nak sikerül kettesben maradnia Viktóriával, de a nő a férjét választja (legalábbis látszólag). Koltay cselekszik: feladja magát a szovjeteknek. Ugrunk egy évet és egy kontinenst, Dorozsmán vagyunk a helyi ünnepségen, ahol a polgármester bejelenti legújabb rendeletét: ezen a napon három esküvőt kell tartani. Jancsi és Riquette lelkesen jelentkezik az első párnak, Feri és Lia San is vállalja, hogy újra összeházasodnak, ezúttal a magyar szokásoknak megfelelően, de egy pár még mindig hibádzik. Ekkor váratlanul megjelenik az elvált, gyászoló Viktória, mert Cunlightot kapott egy táviratot, hogy itt szeretne átadni neki valamit, amit Szentpéterváron felejtett. És az aranyember ajándéka nem más, mint a megmentett Koltay kapitány, így megvan a harmadik esküdni készülő pár is, és Cunlight is azzal a hittel térhet vissza hazájába, hogy szerelme boldog lesz egy másik férfi oldalán.

A felesége boldogságáért még a sajátjáéról is lemondó John Cunlight amerikai nagykövetet Huszti Péter alakította. Kifinomult, elegáns, nyugalmából kizökkenthetetlen, szerelmes férfi volt, aki bármikor, bárkinek kész segíteni, és jó szívvel fogadja a tanácsot, még ha az csak egy szobalánytól érkezik is. Hiába sejti a néző már a jegyváltástól kezdve, hogy valószínűleg John fog alulmaradni a szerelmi háromszögben, drukkol neki is, hogy találja meg a boldogságát. Sajnos Huszti művészúron egyre mélyebben hagyja nyomát az idő vasfoga, de azért még mindig tudja uralni a színpadot.

Az imádott nőt, Viktóriát Fischl Mónika keltette életre. John-nak inkább barátja, csendes szeretettel szerető társa volt, mint szerelmes hitvese, de semmiképp nem akart fájdalmat okozni a férfinek, ezért még Koltay-t is hajlandó volt kikosarazni. Jó volt látni Mónit ebben a sértett, magabiztos nőtől eltérő, másfajta primadonna szerepben látni, remekül ki tudott bontakozni az őrlődő asszony szerepében, aki nem tudja eldönteni, a szívére vagy az eszére hallgasson inkább.

Méltó partnere volt Homonnay Zsolt, mint Koltay István huszárkapitány. A férfit egyedül Viktória szerelme tartotta életben a fronton, ezért nem érti, hogy tudta megtagadni hitvese korábbi esküjét. Bár Viktória rendre a férjét választja, Koltay inkább az asszony szemeiben olvas, ezért nem is hajlandó elhinni, hogy az asszony nem az övé. Végül mégis félreállna az útból, ha Viktória nincs, az élete se kell, hát jöjjenek az oroszok. De azért nem látszott túlságosan bánkódni, hogy a végére Viktória mégiscsak az ő felesége lett. Zsolt gyönyörű áriákat kapott, hangja bezengte a termet.

Peller Anna balesete után Vágó Zsuzsinak cirka egy hete volt, hogy beálljon a tőle kevésbé megszokott szubrett szerepbe. Az időszűke ellenére bravúrosan sikerült megoldania Riquette karakterét. Cserfes volt, tűzről pattant, határozott, és nem csak egyszerű alkalmazott, hanem kicsit barátja, tanácsadója is a háziaknak. Szubrettől szokatlan módon Riquette feladata volt a komoly, nagy igazságok kimondása, ezekre Zsuzsi kellőképp vissza tudott komolyodni.

67. Rácz János első osztályú cigányprímást Peller Károly alakította. Bár messze a legtöbb poén Jancsinak jutott, ezek között sajnos elég sok átlépte az idétlenség határát (ez a probléma gyakran előjött a táncos-komikusoknál és a szubretteknél). Hűséges, odaadó szolgája volt Koltay-nak, elvesztését nem is tudta feldolgozni, hiába volt mellette a támogató-szerető Riquette.

A japán Lia San szerepében Dancs Annamari volt látható. Lia San egy jószándékú, egyszerű, már-már butácska lányzó, aki viszont bálványozva imádja férjét, és bármit megtenne érte. A darab legbugyutább poénja is neki jutott, mikor is egy kis alkoholtól átváltott Darth Vaderbe, és így a fél tánckart, Jancsit és Ferit telepatice, majd lézerkarddal padlóra küldte. Kárpótlásul viszont a legkáprázatosabb jelmezeket ő viselhette.

Ferit az operettekben még csak szárnyait bontogató Kádár Szabolcs játszotta. Szerető öcs, aki semmiképp sem akarta felkavarni a nővére lelkivilágát. Lia San felé érzett szerelme nem mindig volt érezhető, néha inkább szükséges eszköznek tűnt mellette a japán lány, a poénok adagolásában is itt-ott elvétette a mértéket, de mindenképp ígéretes táncos-komikusról beszélhetünk.

Bár a Viktória tele van varázslatos, andalító dallamokkal, a díszletek, főleg a japán képben szemet gyönyörködtetőek, a táncok lendületesek, valami mégsem az igazi ebben az operettszínházi verzióban. Béres Attila rá nem jellemző módon meglepően sok olyan apróságot tett bele a rendezésbe, amik nemhogy emelik a darab fényét, hanem bizony csúfosan rontják (üres, túlspilázott poénok hada). Ezekkel (vagy ezek ellen) derekasan küzdenek a színészek, kérdés, ez elég-e?