Bár az Operettszínház még csak most mutatta be a darabot, volt szerencsém már háromszor is látni, egyszer a teljes „első szereposztással”, egyszer a teljes „második szereposztással”, és egyszer kevert felállásban.

A történet 1975-ben, a vietnami háború utolsó napjaiban kezdődik, a 16 éves falusi vietnami lány, Kim első munkanapjával a félvér Professzor éjszakai bárjában, ahova az amerikai katonák járnak levezetni a feszültséget. Ide érkezik meg a háború mocskát feledni próbáló Chris is, aki John barátja unszolására, valamint a Professzor mesterkedésének köszönhetően egy pár pillanat és egy rövid tánc alatt egymásba szeret Kimmel. Egy szenvedélyes éjszakát követően a vietnami szokások szerint egybekelnek, de örömüket előbb Kim jegyesének, a kommunista, menekülő Thuynak felbukkanása, majd Chris közelgő távozásának tudata árnyékolja be. Hirtelen ugrunk 3 évet, Vietnamban a hatalmat átvették a kommunisták, az időközben népbiztossá előlépő Thuy a Professzort felhasználva próbálja Kimet megszerezni, ám mikor kiderül, hogy a lány gyereket szült Chrisnek, megpróbálja megölni a kis Tamet, de Kim a fiát védve lelövi. Anya és fia a Professzor segítségével Bangkokba menekül. Chris közben Amerikában megnősült, bár Kimet nem tudta elfelejteni. Mikor John révén értesül arról, hogy Kimtől született egy fia, a két barát Ellennel együtt Bangkokba utazik, hogy megtalálja Kimet, és valamilyen élhetőbb életet kínáljanak fel nekik. Kim azonban nem Christől, hanem annak feleségétől, Ellentől tudja meg, hogy Chris már egy másik nővel él együtt, aki nem akarja elszakítani a gyereket az anyjától. Kim, nem látva más lehetőséget arra, hogy fia Amerikában élhessen, önmaga ellen fordul, és Chris karjai között hal meg. 

A Professzor a darab igazi főszereplője, a kábítószer mámorban úszó, bárkinek behódolni képes, gátlástalan alak egyetlen célja menekülni Saigonból, egyenesen Amerikába, ahol valóra válthatná álmait. Eleinte céljai érdekében segíti csak Kimet, de az idők során valós kapcsolat alakul ki közte és a lány, valamint annak fia között. A szerepben kétszer Szabó P. Szilvesztert, egyszer pedig Mészáros Árpád Zsoltot láthattam, akik, legnagyobb örömömre, teljesen különböző irányból közelítették meg a karaktert, és így két eltérő Professzort láthattunk. Szilveszter Professzorát sokkal inkább a ravaszság, fifika jellemzi, míg Árpié nyersebb, durvább, vulgárisabb. Szilveszter az Amerikai álmot (a kokain hatására elképzelt álomvilágáról szóló dalt) leszámítva végig hajlott háttal van jelen, ezzel némi kígyószerűséget kölcsönözve a karakternek, ha kell, csúszik-mászik, csak hogy a vízumát megkaphassa. Árpinál viszont az erő kerül inkább középpontba, a Professzora egy sunyi, piti bűnöző. Mindkét művésznek remek megoldásai voltak, csodálatosan érzékeltették a humoros felszín mögött rejlő sebzett lélek szenvedéseit, a Kim halálával szertefoszló álmaikat.

Kim szerepében egyszer Dancs Annamarit, kétszer pedig Vágó Zsuzsit láttam. A két lányra is igaz, hogy különböző módon ábrázolják a fiatal lányból szerelmessé váló, majd hirtelen felnövő nőt, anyát, aki a gyermekéért még ölni is képes, először az életét fenyegető népbiztost, majd saját magát. Zsuzsi Kimje sokkal alázatosabb, kislányosabb, bárki legyen is a partnere, abba a végletekig szerelmes, viszont második alkalommal a szerelmes nő mellől hiányoztak az anyai vonások. Ezzel szemben Annamari Kimje már az első pillanatokban is sokkal büszkébb, indulatosabb, aki először az elsöprő szerelemért hajlandó mindent feláldozni, majd még ezt a nagy szerelmet is feláldozza a magasztosabb cél, a gyermeke életéért. Külön tetszett az, ahogy a Rémálom jelenetet megoldotta, egész testében rángott, ahogy szellem-Thuy irányította őt egy láthatatlan kötél segítségével. Mindkét lány hangja szárnyalt (bár Zsuzsi a második alkalomra túl gyakran remegtette a hangját), gyönyörűen szóltak, megható alakítást nyújtottak.

Chrisként egyszer Dolhai Attilát, majd kétszer Kerényi Miklós Mátét láthattam. Attilánál gyakran az volt az érzésem, hogy még nem találta meg teljesen a karaktert, és kicsit sablonosan, a korábbi szerepeiből próbálja összerakni a figurát, míg Máté Chris-e „életszagúbb”, viszont a nagy izgalom nem egyszer az „s” és „sz” betűk rovására ment. A leghálásabb jelenetük talán az esküvő, mikor a szerelemtől vezérelve kissé esetlenül mozognak az idegen kultúra szertartásán, ezt mindketten bravúrosan oldották meg. A legnehezebb rész a hotelszoba jelenet, nagyon nehéz eltalálni, hogy meddig hatásos, de nem túlzó az alakítás. Attila számomra itt kicsit sok volt, mintha még nem állt volna át a soproni színpadról a kisebb térre, míg Máté alakítása itt tudott kiteljesedni (Attiláé az Istenem, miért alatt), ahogy kirobbant belőle az évek alatt magában hordozott titok, és ahogy utána önmagát győzködi, hogy Kimnek így lesz a legjobb.

Feke Pált egyszer, míg György-Rózsa Sándort kétszer láttam Johnként. Számomra nagyon kellemes Pali rekedtes orgánuma, John szólója, a vietnami asszonyok amerikai katonáktól született gyerekeiről szóló Bui-doi dal csodálatosan hangzik tőle. Viszont színészi játékban messze elmaradt kollégájától, kissé szűkösen használja színészi eszköztárát. Ezzel szemben Sanyi teljesen emberi, hihető kapcsolatokat jelenít meg, igaz barátja Chrisnek, próbálja támogatni, később Bangkokban Kimnek is kétségbeesetten segíteni próbál.

Ellen szerepében először Bordás Barbarát, majd kétszer Vágó Bernadettet láthattam. Míg Barbi szerelmes felesége volt Chrisnek, addig Betti Ellenje inkább baráti támasza. Mindkét színésznőnek gyönyörű hangja van, Barbién néha kissé érezhető az operettes előtanulmány, Betti pedig bármikor képes beletenni egy új hajlítást a dalokba. A hoteljelenetben Barbi még kissé erőltetetten-idegenül mozgott, Betti Ellenje sokkal gőgösebben, határozottabban meséli el az igazságot Kimnek.

Thuy-ként egyszer Kerényi Miklós Mátét, kétszer Kiss Tivadart néztem meg, mindkét színész tökéletes hanggal rendelkezik, de míg Tivadar Thuy-ja kissé egysíkú volt, céljai elérése érdekében nem mutatott meg túl sokféle érzelmet, addig Mátéé sokrétegű figura lett, alakításában a fáradt-döbbent fiútól a vágyódó férfin át a csalódásában a kegyetlenségig határozott, halált váró emberig minden megjelent.

A Gigik közül számomra Vörös Edit hangszíne kellemesebb, ám Csengeri Ottília sokkal szívbemarkolóbban tudja előadni a „Lelkem moziján” című dalt.

Külön köszönet jár a darabban többfajta szerepben megjelenő Musical Együttesnek, balettkarnak és a stúdiósoknak, akik minden tömegjelenetben tökéletesen teljesítenek, legyen szó akár a kuplerájban szórakozó amerikai katonákról és az őket felüdítő vietnami lányokról, vagy a Professzor narkotikus képzelgésében megjelenő amerikai figurákról.

A Miss Saigon egy igen sokrétű darab, pörgő és érzelmes képek váltják egymást, tömegjelenetek és 1-2 személyes képek egyaránt megjelennek, van benne humor, lehet rajta sírni, és el lehet rajta gondolkodni.