A lenézett ponyvaműfaj, a krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie révén emelkedett be igazán a népszerűség köztudatába, és továbbéléséről szerencsére azóta is számtalan írózseni, Leslie L. Lawrence-től Jo Nesbo-ig igen széles művészpaletta gondoskodik. Színházban mégis inkább a kisebbik testvére, a krimivígjáték honosodott meg, és ez talán nem véletlen: a zárt keretek között sokkal egyszerűbb úgy önjelölt nyomozót játszani a székünkből, hogy közben rendszeresen nevetésbe törünk ki.
A Játékszínben látható Nyolc nő tipikus „whodunit”, megspékelve azzal a tudattal, hogy tudjuk, a gyilkos össze van zárva a többi szereplővel, akikkel együtt kell felgöngyölítenünk, ki is lehetett a merénylő. Ezúttal egy francia vidéki házban vagyunk, amit a hó – na meg a gyilkos mesterkedése – elzár a külvilágtól, benne hét nővel, mikor is a ház urát holtan, a hátában tőrrel találják a szobájában. Az időközben nyolc főssé bővülő nőtársaság minden tagja valamilyen kapcsolatban állt az áldozattal, Marcellel: a felesége, két lánya, sógornője, anyósa, húga, valamint a ház két alkalmazottja szembesül a sokasodó furcsaságokkal, azaz az elvágott telefonzsinórral, a megmérgezett kutyákkal, vagy a lába kélt pisztollyal és gyógyszerekkel. 
Hősnőink hamar rájönnek, hogy a gyilkosnak közülük kell kikerülnie, és ezzel a lendülettel el is indul az egymás befeketítésével járó gyanúsítgatás – merthogy itt senkinek sem makulátlanul tiszta a lelke és a közelmúltja! Ki adósságot halmozott fel az áldozattal szemben, ki menekülne előle, de még zabigyerek és viszonzatlan, vagy éppen pechesen viszonzott szerelem is szerepel az étlapon, tehát indítékot könnyebb találni, mint részvénypapírokat, miközben mindenki a másik ellen fordul, a konyak és a türelem pedig egyre fogy. Természetesen nem maradunk megoldás nélkül, botcsinálta nyomozónőink végül leleplezik a csavarosan kivitelezett bűnügy minden lépését, ledöbbentve az addig jót derülő közönséget.
A ház úrnője, Gaby szerepében Hernádi Judit látható: megfáradt, szarkasztikus nagyasszony ő, akit nehéz kihozni a sodrából, ellenben ő bármikor kész a provokációra, főleg ha a testvéréről vagy a szobalányról van szó. Szereti a pénzt, pláne, ha sok van belőle nála, és egész hatékonyan igyekszik kézben tartani a szálakat, de azoknak már csak az a jellemzőjük, hogy mindig kicsúsznak a kezek közül. Kifelé hajlamos a vaskalapos prüdériára, de elég csak megkapargatni, máris kiderül, hogy ő sem olyan feddhetetlen.
Lévay Viktória a külföldről hazaérkező idősebb lányként, Susanne-ként kezdetben a legfőbb önjelölt Miss Marple, hiszen egyértelműnek tűnik, hogy a gyilkosság idején ő még messze járt. Ezáltal amolyan igazság bajnoka szerepben tetszeleg, bár nem részrehajló, finom erőszakossággal próbálja kibányászni minden társnőjéből, mit csinált azon a mozgalmas éjszakán, majd a puzzle-darabkákból lelkesen összerakosgatná az igazságot. Csakhogy aztán ő is lelepleződik, amitől drámaibb módon csúszik a figyelem központjába, de egyenességét még így is megőrzi.
Erdélyi Tímea Catherine-ja az energikus, vadóc kishúg, aki lázadó kamaszévei csúcsán jár, állandóan megbotránkoztatva a decens felnőtteket olyan földi hívságokkal, minthogy olvas. Cserfes izgágasággal veti bele magát minden problémába, és Rejtő után szabadon bizony alaposan kavarja ő a málnaszőrt, egy-egy vitriolos megjegyzéssel mindig fel tudja forgatni az ingatag nyugalomba simuló helyzetet. Annak ellenére, hogy fiatalsága miatt a női kar java lekezelően bánik vele, bizony nagy bábjátékos, aki nem tesz lakatot a szájára.
Az általános lenézésnek leginkább (nem)örvendő alak azonban Louise, a szobalány, akit Dobó Kata kelt életre. Szolgai alázattal és visszafogottsággal tűri, hogy a ház úrnője belé törölje a cipellőjét, akárhányszor a nyelvét szeretné élezni, a többiek gonosz megjegyzéseit is tűri – míg be nem telik nála a pohár. Ez a pont pedig szerencsére elérkezik, akkor pedig Louise-ból is kitör a büszke, tanult díva, akinek komoly céljai vannak, és ezekért cserébe volt csak hajlandó elég sokat eltűrni.
Pásztor Erzsi Mamy-ja a szívet melengető nagymama, aki nemcsak kerekesszékbe kényszerült családja erősködésére, de még azt a szégyent is el kell tűrnie, hogy másik lányával elszegényedett, megtűrt rokonként élnek Marcel házában. Pedig ha valamit Mamy igazán szeret, az a pénz… na meg a konyak. Csípős nyelvvel próbálja rendszabályozni folyton civódó lányait, majd mikor megelégeli a gyilkosjelöltek tesze-toszaságát, a sarkára áll – szó szerint, egy felejthetetlen jelenetben.
Zsurzs Kati Augustine néniként a házsártos, önérzetes vénkisasszony iskolapéldája, minden megszólalását a közönség egyetemes nevetése kíséri. Kislányosan nyafka, ha úgy érzi, megbántják, viszont egy vipera mérges hevességével támad, ha lehetősége nyílik rá, miközben a meg nem élt szerelem után sóvárogva hazudja le az égről a csillagokat. Ha nincs a középpontban, rögtön kiköveteli a figyelmet, vádaskodásban is felettébb erős. Hernádi Gaby-jával való gyerekes froclizásuk a remek előadás egyik legkiemelkedőbb szála.
Bánsági Ildikó Madame Chanelje képviseli a jámbor szelídséget a sok-sok erős, akarnok karakter mellett, bár persze a nevelőnő is ki tud állni magáért, ha úgy érzi, az elvrendszerét sérelem éri. Alkalmazottból szinte családtaggá nőtte ki magát, ő ismeri leginkább a két fiatalabb testvér rezdüléseit, nem véletlen, hogy ő állna először elő egyfajta megfejtéssel. De persze neki is megvan a maga takargatnivalója, amit a vadászlak rejtekében űz!
Mikorra a közönség java már sokadszorra számolja át a pergő cselekmény szereplőit, és állapítja meg, hogy nem jön ki a matek, akkor pottyan bele a történetbe Pierette, akit Horváth Lili alakít. Marcel ki-/megtagadott húga egykori szabatos életmódja miatt sodródott ki a család vonzáskörzetéből, és így, egyedüli idegenként természetesen neki esik először neki a tisztelt társaság – ám Pierette-et egy cseppet sem kell félteni, vastag a bőr az arcán, és visszavágásnak sosincs híján. Pedig olyan sokra ő sem vágyott: csak békére és szeretete, de amilyen kitartó, talán ki is tudja vívni magának ezeket az értékeket.
A Nyolc nőn érződik, hogy férfiember írta, mert a komédia kedvéért is inkább a „gyengébbik nem” sötétebb oldala domborodik ki, de mindezt olyan bájjal és humorral ábrázolják az alkotók, hogy nem lehet érte haragudni a szerzőre. A megoldás ugyan csavaros, vizsgálgatni annyira nem érdemes, hiszen a darab sokkal inkább vígjáték, mint krimi, de ezt nem lehet bűnül felróni neki, hiszen még a tapsrend alatt is szívből, teli szájjal nevetünk, vagy éppen a függöny legördülése előtti utolsó hangokat emésztgetjük – majd az utcán azon kapjuk magunkat, hogy kacagva idézgetjük a legjobb poénokat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.