Az internet mindennapjainkba való beszivárgása óta a hírek minden résből ömlenek ránk, de a mennyiség olyannyira nem jár kéz a kézben a minőséggel és hitelességgel, hogy 2017-ben a brit Collins szótár a fake news-t választotta az év szavának. Arról azonban, hogy egészen pontosan mit is lehet álhírnek nevezni, megoszlanak a vélemények – a Centrál Színház mulatságos, de egyben gondolatébresztő, háromszereplős darabjában még újabb nézőpontokból vizsgálhatjuk a témát, és közben nem egyszer felmerül a fejünkben József Attila Thomas Mannhoz intézett kérése: az igazat mondd, ne csak a valódit…

A történet önmagában nem túl bonyolult: a folyton temetett, de szerencsére mégis mindig túlélő nyomtatott sajtó egyik kiemelt, amerikai példánya egy világrengető hatású esszét kap egy régóta nem jelentkező írótól (akarom mondani művésztől), amely felragyogtathatná a lap amúgy sem matt hírnevét. Az alkotás egy 16 éves fiú életét járja körül, aki egy 350 méteres Las Vegas-i toronyból vetette magát a mélybe, és ennek révén az író egy egész társadalmi jelenséget próbál megkapirgálni. A sziklaszilárd akaratú főszerkesztőnő, ismerve az alkotó hibáit, egy gyakornokot bíz meg azzal, hogy ellenőrizze az esszében található legfontosabb adatokat, egyeznek-e azok a valósággal? A gyakornok azonban túl komolyan veszi a munkáját, és a legapróbb tényeket is górcső alá veszi, még az ajtóréseken is befújdogál, és bizony talál is némi eltérést – no nem sokat, a hibajegyzéke csak cirka 130 oldalra rúg, míg maga az esszé alig tizenötre. Az adategyeztető még helyszíni szemlét is tart Las Vegasban, ahol az író is él,  a sors szeszélyének köszönhetően a két férfi össze is fut, és sokszor utolsó szuszra menő vitát folytatnak arról, mi a fontosabb: a művészi szabadság vagy a száraz tények bemutatása?  A művész ugyanis nem és nem akar engedni a mesterien papírra vetett, érzelmeket felszabadító alkotása egyetlen szavából sem, míg az ifjú az igazság kérlelhetetlen bajnokaként állítja, hogy minden egyes elferdített tény hazugsággal egyezik meg. Villámhárítóként végül megérkezik a főnökasszony is, de még a leadás előtti utolsó percekben sem eldöntött: publikálható-e ez a tényeket szabadon kezelő, a teljes társadalmat felrázó mű, vagy sem?

A döntés súlya végig Emily Penrose vállát nyomja, akit Balsai Mónika mesterien alakít. Egy kőkemény, bitang határozott, erős akaratú nő, aki valószínűleg a tehetsége mellett annak is köszönheti az ilyen magas polcra jutását, hogy megkeményítette a szívét, és csak a célra koncentrált. Férfias vonásokat is magára erőltetett (kocsisokat megszégyenítő módon tud például káromkodni, nem fukarkodik a cinikus megjegyzésekkel), de végül csak kikacsint az érző nő is a fényes nadrágkosztüm alól, mindkét férfi megszelídítéséhez ismeri a varázsszavakat, és a visszafojtási kísérlet ellenére is kicsorduló könnyei egy borzalmas tragédiáról árulkodnak. Emily a mérleg nyelve a két férfi között, ő képviseli a kompromisszumos megoldást az igazság és a művészet párharcában, és hogy mennyire nehéz is ez a feladat, arról Balsai utolsó, a fények lekapcsolása előtti pillanatban látott arcvonásai tökéletesen árulkodnak.

László Zsolt formálja meg a tehetséges és nárcisztikus írót, John D’Agatát, aki egy, a magasból magát a halálba vető 16 éves fiú kapcsán jár utána a Las Vegasban elharapódzó öngyilkossági hajlamnak. Kezdetben egy érdes, ingerlékeny férfit ismerünk meg benne, aki megszentségtelenítésnek tart minden, az ő alkotásában való apró tollvonásnyi változtatásra tett kísérletet is, és aki olyan lazán kezeli a valóságot, hogy a jobb hangzás és a számmisztika érdekében gond nélkül átformálja azt. Pökhendisége és már-már fafejű csökönyössége miatt az első pillanattól kezdve őt érezzük az „ellenségnek”, de közben olyan frappáns odamondásokkal szórja a körülötte lévőket, hogy valahol mélyen mégis szimpatizálnunk kell vele, és ha nem figyel magára, még egészen emberi érzések is kibuknak belőle, akár ha Emily-t kell vigasztalnia, akár mikor édesanyja fel nem dolgozott haláláról mesél.

A remekelő trió harmadik tagja Rada Bálint, ő alakítja a kocka, gátlásos, nem teljesen evilági Jim Fingalt, aki már-már stréberként, bizonyítási vágytól fűtötten tényleg minden szót leellenőriz az esszében. A mozgása görcsös, a száját alig meri kinyitni, egyetlen csúnya pillantástól is megretten, szociális megnyilvánulásai sokszor egy analfabétát juttatnak eszünkbe, egyértelműen a kutatás, az internet világa az övé. Buzgósága viszi el Las Vegasba, és míg egy eltorzított információkkal teli cikk kiadása miatt még az ördögöt is a falra festené, a saját tetteinek következményeivel nem nagyon számol. Bár valószínűleg a való életben a falat kaparnánk tőle és a szőrszálhasogató megjegyzéseitől (mert hát nem teljesen mindegy, hogy John Chio vagy más márkájú chipset evett a halott fiú szüleinél, és hogy a torony lába kifejezést pontosan milyen sugarú körig használhatjuk?), de mégis ösztönösen neki szurkolunk, vele értünk a leginkább egyet. Pláne, hogy ebből az alamuszi nyusziból is ki tud törni a vadállat, ha már minden idegszála elpattan a meddő vita során.

Tudatlanul ülhettem be a nézőtérre, mert csak az utolsó pillanatokban szembesültem vele, hogy ez a sokszor abszurdnak tűnő párharc a valóság lenyomata, a három szereplő tényleg létezik, és nem is olyan régen valóban lejátszották ezt a csörtét a művészet szépsége és a hiteles információk terjesztésének zászlaja alatt. A darab feszültsége ugyan folyamatos, de mégis tökéletesen simulnak bele a falrengető nevetéseket kiváltó poénok, a három színész pedig brillírozik, miközben olyan mélyre ágyazzák be a kérdéseket a fejünkbe, hogy még napok múlva is azon agyalunk: vajon kinek volt igaza? És vajon hány, ma publikált cikk mögött dúlhatott ilyen komoly verbális háború – és ki győzött?

Fotók: Centrál Színház