2013. április 19. 23:02 - franyokriszta

Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe

thumbnail_2d (3).jpgValós eseményeken alapuló, népmesei és szürreális elemekkel bővített, dalolós sírva-nevetős magyar szocialista-gulag sztorit 3 óra 50 perces játszási idővel és rengeteg szerepelő szereplővel színpadra állítani csak maximális felkészültséggel és lebilincselő erővel szabad. Ahogy a Nemzeti is tette a cseppet sem könnyen megjegyezhető című Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe esetében.

1946-ban járunk, egy kis falusi színjátszókör főpróbáján. A helyszín a már feleslegessé vált zsinagóga, hiszen a koncentrációs táborokból csak egy zsidó, Jolán tért vissza, de rajta is mély nyomokat hagyott az út. A János vitéz próbája amúgy sem menne zökkenőmentesen, hiszen a színészek figyelme gyakran elkalandozik, de további nehezítést jelent a zsinagógában italozó három szovjet katona (Martinovics Dorina, Földi Ádám, László Attila), akik ott és akkor kötnek bele a társulatba, amikor jónak gondolják. Az utolsó pillanatokban toppan be az Iluskát alakító Ilon első, halottnak hitt férje, Horváth Jancsi, aki ugyan megvakult és kommunistává lett, de szerelme nem csitult. Ilon azonban már újra férjhez ment, ráadásul ahhoz az Imruskához, aki Jancsi katonatársa volt a Donnál, és aki meghozta a férfi halálhírét. Nemcsak Ilon szerelmét illetően váltak vetélytársakká, hanem János vitéz szerepének megformálására is mindketten igényt tartanak. 1. pár.JPGElőadásuk azonban nem bontakozhat ki, hiszen Iluska belépőjénél egy felhevült szovjet néző úgy gondolja, itt a megfelelő alkalom, hogy magáévá tegye a nőt. A korábbi három rendbontó szovjet katona is most tud elégtételt venni a csapaton, ám váratlanul megjelenik az orosz tábornok, aki ijesztő pszichopata mosolyával és pánsípjával körbebalettozza a teret, majd Van Gogh gúnynevének jogosságát bizonyítandó levágja az egyik katona fülét, a színjátszókat pedig Szibériába deportáltatja. Egy lelkes ifjú kommunistának, Lórinak (Mátyássy Bence) sikerül annyit kijárnia az utolsó pillanatokban, hogy Ilon lekerülhessen a teherautóról, de a csapat többi része mehet a Gulagra. Ami nem teljesen olyan, amilyennek gondolnánk, legalábbis Mohácsiéknál. A valós kegyetlenséget itt népmesei elemekkel enyhítik, megjelenik az üveghegy, az égigérő paszuly, az üvegcipellő, amiben a nőknek táncolniuk kell, míg a férfiak párnákat pakolnak a munkatáborban. Itt a holtak dönthetnek, hogy visszatérnek-e az életbe, mint ahogy Imre apja, Karcsi bácsi is tette, miközben kiderül, hogy bizony a társaságból jópáran itthagyták már a földi világot, csak szellemként maradtak velük. Arra is fény derül, hogy a parancsnokok Barguzinból származnak, ahol áhítatos tisztelettel tanultak az oda menekülő Petőfi Sándortól (aki természetesen nem halt meg Segesvárnál). thumbnail_2d (6).jpgKapva kapnak hát magyarjainkon és a János vitézükön, a gondolatnál is gyorsabban egyesül a társulat férfi és női része, és bele is fognak a János vitézbe. A Kacsóh Pongrác-félébe, a daljátékba, hiszen ők ezt gyakorolták. A szovjetek viszont a Petőfiét tudják betéve, ezt követelik, egyre dühösebben. Hőseink végül mégsem lesznek sortűz áldozatai, hanem kiadják az útjukat: menjenek vissza, az otthonukba. Az otthonukba, ahol már meg is feledkeztek róluk, ahol senki nem akar emlékezni, ahol minden úgy folyik, ahogy a rendszer megköveteli. Ráadásul november 7. van (ezerkilencszázkhm-khm-ben vagyunk már), és a falu csekélyke népe izgatottan várja az országos hírű színésznővé cseperedett Ilont és a vele érkező befolyásos elvtársat, Gyurikát, hogy beszédet mondjanak, leleplezzék a műemléket, és fogadják az emlékvonatot. A vonat azonban nem áll meg, helyette megérkezik a Gulag-különítmény, akik képtelenek elfogadni, hogy itt bizony mindent el kell fogadni, kérdezni tilos, beszélni csak a semmiről szabad. Bár Jancsi a látását már a munkatáborban visszanyerte, mégis csak most nyílik fel a szeme: egy ilyen világban el kell engedni a halottakat, és hét nemzedékig kell bűnhődnünk mindenért. A korszak értelmetlenségére a begerjedő mikrofon gyilkos sípolása teszi fel a koronát.

makranczi.JPGA halottnak hitt Jancsi szerepében Makranczi Zalán volt látható. Csak a szerelem tartotta életben, hogy ne lásson több szenvedést, még a szeme világáról is lemond, csapás csapás után éri, mégsem adja fel alapvető bizakodását a darab végéig. A múltjában, emlékeiben él, így sokszor lassabban, naivabb reagálja le az eseményeket. Szinte semmi nem tudja kihozni a sodrából, nyugalmából, csak Gitta, amint megtagadja a halottakat. Amit végül Jancsi is kénytelen megtenni.

hevér.JPGA nagyhangú, mindig mellékszerepbe kényszerített Imikét Hevér Gábor játszotta. Bár Jancsi legjobb barátja, mégis mindig azt kívánja meg, ami az övé: a feleségét, a főszerepét. Mégis képes mindig a háttérbe húzódni, még ha ott is ő a leghangosabb. Ziccerszerep, a legnagyobb poénokkal, de megvan a maga keserűsége is. Gyönyörű momentum, mikor a két „János vitéz” közös Iluskájuk vélt halála miatt párhuzamosan énekli az „Egy rózsaszál szebben beszél” és a „Kék tó, tiszta tó” szólókat.

radnay.JPGA sokak által szeretett Ilon karakterét Radnay Csilla formálta meg. Ilonja nem rossz nő, csak könnyen felejt. Két dolog vonzza az életben: a színésznőség adta csillogás, és a férjhezmenetel. Első alkalommal szerelemből házasodott, valószínűleg még Imréhez is az érzelmek hajtották, de az őt megmentő Lórinál már inkább csak a hála volt jelen, míg a további férjeknél egyértelműen az előrelépés mozgatta. Ezért képes zökkenőmentesen belehelyezkedni az új rendszerbe, és hiába térjenek vissza mindannyiszor a halottnak hitt férjek, a két gondolkodásmód már nem összeegyeztethető. Bár Ilon megússza a Gulagot, Radnay a második felvonásban is szerepel, mint egy keménykezű Petőfi-fan szovjet katona.

kulka.JPGKulka János a három felvonásban a Lenin-hetesikrek három különböző tagját játssza, mindegyiküket más anya szülte (pl. Isadora Duncan vagy Kun Béla). Az első felvonás Van Goghjaként a kedélyes, kiszámíthatatlan őrült, akinek a közelében egyetlen nő sincs biztonságban, a másodikban már a lazulás fényében „humánusabb”, de bármikor robbanni kész lágerparancsnok, míg a záró felvonásban a felmázolt mosolyát szinte sosem elvesztő, fenyegető fellépésű, nyájas magas rangú elvtárs. Bár a három alak teljesen más formákban vázolja fel a hatalmat birtokló embert, mind rettegést vált ki a környezetéből.

stohl lászló.JPGA falu tragikus sorsú tiszteletesét és egyben a darabbéli János vitéz rendezőjét Stohl András alakította. Kezdetektől fogva ő volt az ütközőpont a társulat és a szovjet katonák között, akik előtt nyugalmukért cserébe bármikor fejet hajtott. Őt sem hurcolják el Szibériába (bár a második felvonásban ő is megjelenik lágertisztként), Magyarországon maradva őt is betöri a rendszer, és majd az ő feladata lesz a túlélők „idomítása” is, higgadtságával ő alkalmas erre. Harmadik felvonásbeli énjét párhuzamba lehet állítani László Zsolt Jóskájával, a mindenkori rendszer hű szolgájával, aki ha a vezetés azt követeli meg, zsidót ver és vagonoz be, ha kell, szidja a kommunizmust, csak hogy utána még egyet fordítva a köpenyegén lelkesen gyűjtse a szocializmus kitüntetéseit.

thumbnail_2d (5).jpgA lágert megjáró szereplőknek is mind megvan a személyes tragédiájuk. Bánfalvi Eszter Katija szép, bájos, talpraesett lány, de mindig csak második lehet, mert mindig van valaki, aki csinosabb, okosabb, érdekesebb nála. Ügyetlen kis csókja a Szatory Dávid alakította Bandival is azt mutatja, hogy ez a lány sosem fog tudni kitörni korlátai közül. Ahogy Szatory Bandija sem, az egyszerű, könnyen feldühödő fiú is mindig csak másodhegedűs lehetett tehetséges Ilon húga mellett. Csak a lágerben tud főszerepre törni Tompos Kátya Gittája, aki valójában egy világra folyton rácsodálkozó, szürke kisegér. Az Auschwitzet is megjárt Jolán szerepében Tenki Réka volt látható, mindig rossz helyen. falu.JPGOlyan természetességgel beszél a szenvedéseikről, a koncentrációs táborokról, a családja, majd a saját haláláról, hogy az ember karján a libabőr szaladgál maratont. A mindenki által lenézett, mindig rosszkor megszólaló Zolika még nála is szánandóbb, erről Fehér Tibor gondoskodik. Szarvas József nagyhangú, cinikus kocsmárosa, Karcsi bácsi igazán halottként tud kibontakozni, remek dialógusokat adnak elő színpadi fiával, Hevér Imréjével. Olyan szerethető „gonosz mostohát”, mint Nagy Mari Paulája pedig még nem hordott a hátán a föld, a seprűjéhez betegesen ragaszkodó felvágott nyelvű tyúkanyó hol kárálva, hol a világon nevetve csempész színt és vidámságot a társaság életébe.

vitéz.JPGAz Egyszer élünk…ugyan sokszor humoros formákat ölt, súlyos mondanivalókat közöl a múlttal való szembenézésről és az azon való továbblépésről. A darab végén nincs meg a kitörő katarzis, a színpadon letaglózottan ülő túlélők látványa „gombócot csal” az ember torkába, amit még a zavaró mikrofonsípolás sem tud feloldani, nem tud minket kizökkenteni. Gondolkodni kell. A darab valószínűleg a jövő évadtól már nem lesz látható (minimum négyen elszerződnek a szereplők közül), az utolsó előadások egyikét rögzítik ugyan, de kérdéses, leadják-e valaha is, vagy egyszer csak eltűnik a semmiségbe.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://esszineszbenne.blog.hu/api/trackback/id/tr285235771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása