Én azon emberek csoportját erősítem, akik az alternatív, kortárs koncepciójú darabokat egy kicsit félve közelítik meg. Valamint azokét is, akik szeretik, keresik Shakespeare műveit. Így a Krétakör Hamlet.ws-ére vegyes érzelmekkel ültem be, kíváncsian, vajon melyik érzetem kerekedik felül.

A dán királyfi szomorú története valószínűleg mindenki előtt dereng, de ha esetleg mégsem, itt egy kis összefoglaló. Még éppen csak eltemették az öreg Hamlet királyt, mikor felesége, Gertrud királyné, hozzámegy korábbi sógorához, Claudiushoz. Így az ifjú Hamlet herceg szívét-lelkét nem csak a gyász nyomja, hanem anyja gyors feledése is. További borúra ad okot, hogy Opheliával kibontakozó szerelmét a lány apja és testvére, Polonius és Laertes ellenzi, valamint felbukkan a színen a korábbi király szelleme, és elárulja halála mikéntjét: Claudius mérgezte meg, hogy megkaparintsa trónját és asszonyát. Az amúgy passzív királyfi bosszút esküszik, ám erre az amúgy kézenfekvő „amint lehet, megöllek” formula helyett először őrültséget színlel, majd a városba érkező vándorszínészeket felbéreli, hogy játsszák el apja halálának történetét, természetesen álnevekkel, hátha így a bűnösökkel végez a lelkiismeret-furdalás. Terve félig célba is talál, Claudius kivonul az előadásról, de mivel Hamlet imádkozva találja mostohaapját, nem öli meg, attól tartva, így a mennyországba jutna. Gertrud a szobájába hívatja Hamletet, hogy kérdőre vonja fiát a viselkedéséért, majd a heves vitában a herceg leszúrja a függöny mögött rejtőző Poloniust, akit Claudiusnak hitt. Szaporodik az őrültek sora, ám Opheliánál a tünet valódi, belebolondul apja elvesztésébe, majd vízbe fullad. A minden családtagját rövid idő alatt elvesztő Laertes tombol, Claudius rá is veszi, hogy hívja ki párbajra Hamletet, de előtte mérgezze meg a tőrét, biztos, ami biztos, valamint a király még némi mérgezett bort is előkerít, ha netalántán neki kéne hozzásegítenie Hamletet a halálhoz. Ám hiba csúszik a számításaiba, a bort ugyanis Gertrud issza meg, Laertes ugyan megsebzi Hamletet, de a párbaj hevében elcserélik a tőröket, és Laertes is mérgezett sebet kap, a címszereplő pedig utolsó erejével végez a királlyal is.

A darabot három színész játszotta: Gyabronka József, Rába Roland és Nagy Zsolt (akit néha annyira elkapott a történet heve, hogy prózája szinte érthetetlenre gyorsult fel), ők hárman alakítottak időst-fiatalt, férfit és nőt egyaránt. A szerepek felosztása, váltakozása egyértelmű, könnyen követhető volt. A játék nyomokban interaktivitást tartalmazott, ami ugye veszélyes műfaj, hiszen nem tudni, a kiszemelt nézőben mennyi a vállalkozó szellem. Nekünk összességében szerencsénk volt, a darab eleji intelmek felolvasására volt pár jelentkező, ezzel nagyrészt a közönség bevonása ki is fújt. A színészek testközelben, nagyjából 10-12 négyzetméteren, a nézőktől körbevéve, mindenféle díszlet, kellék és jelmez nélkül vitték színre a Shakespeare-klasszikust. Az alternatív, kortárs vonást főleg a sajátos rappes, beatboxos dalbetétek, valamint az itt-ott indokolatlan és felesleges káromkodások és szexuális jelzések adták. Bár ha azt veszem, hogy a feldolgozás eredeti célközönsége a gimnazista korosztály, akkor a sztereotípiáknak megfelelően ezek a pluszok máris létjogosultságot nyertek. Valószínűleg ez lehet az oka a kicifrázott végnek, mikor is megjelennek a zombik, a láncfűrészes gyilkos, Neo a Mátrixból, és együttes erővel szapora forgásra kényszerítik Shakespeare mestert a sírjában.

A Hamlet.ws nagyon megosztó darabnak bizonyult: voltak, akik lelkendezve címkézték életük legnagyobb színházi élményének az előadást, mások búslakodva vették számba, mi mindent tehettek volna ebben a szerintük elpazarolt két órában. Nekem nem sikerült dűlőre jutnom és megszülnöm a véleményemet, hogy tetszett-e vagy sem, és talán ez a legrosszabb. Hogy a régi történeteket modernizálni kell, rendben van. Hogy az alapanyag remek, nem újdonság. Hogy szerintem sok és öncélú volt a káromkodás és a szexista célzások hada, egyéni szocproblem. Ezeket még mind el is bírta volna ez a megközelítés, de egy másik klasszikussal élve: „csak az a vég, csak azt tudnám feledni!”