A színpadra is alkalmazott szerzők közül Csehov az én szívemben a kiemelt második helyet foglalja el, így mindig nagyobb elánnal veszek jegyet a műveiből készült előadásokra. Aztán igyekszem nem túlságosan kritikusan viszonyulni a látottakhoz. Így, bár Ványa bácsi az abszolút favorit, egyértelmű volt, hogy az Átrium-béli Sirályt látnom kell. Minél előbb.

Fehér Balázs Benő elvonatkoztatott az eredeti csehovi környezettől, és szocreál bájjal felruházott panel-falusi világba pakolta hőseinket. Akik persze, kevés kivétellel, mind megfelelnek a csehovi karakterképnek: szenvednek a boldogtalanságuktól, nagyszabású álmaik, vágyaik vannak, de a kisujjukat sem mozdítják érte, csak sóvárognak érte, beszélnek róla, el egymás mellett. Emellett nem egy szereplő kapott még egy sztereotípiával telepakolt skatulyát is, szerencsés érzékkel osztogatva, ezért van egyszerű, csőlátású parasztemberünk, felületesen bólogató orvosunk vagy éppen vert asszonyunk is. Így vagyunk hát ott egy lecsupaszított dácsában, ahova nagy sebbel-lobbal érkezik az ünnepelt színésznő, Arkagyina, és fiatal szeretője, a méltán elismert író, Trigorin. Ennek örömére feje tetejére áll a ház. Arkagyina fia, az írói álmokat dédelgető Trepljov egy kis előadás megrendezésével fogadná a kedves mamát, melyben a főszerepet szerelme, Nyina játssza, aki mellesleg pont színésznő szeretne lenni. A bemutató kudarcba fullad, mivel Arkagyinának mindenre van pár megjegyzése, úgyhogy Trepljov dühödten elfut, megkezdve ezzel ámokfutását. Az álmoskás mocsárban ide-oda tekergőznek a szerelmi szálak, mindenki viszonzatlanul szerelmes valakibe: Medvegyenko (Orosz Ákos) szereti Mását, Mása szereti Trepljovot, Trepljov szereti Nyinát, Nyina kezdetben ezt elfogadja, de nem nagy meggyőződéssel, Polina Andrejevna szereti Dornt, Dorn pedig szeret csodálkozni és örülni – és közben ott van még Arkagyina is, aki Trigorint szereti, Trigorin horgászni és írni szeret, na meg ha van, aki dönt helyette, ezért szereti Arkagyinát, de aztán Nyina is szereti, ezért őt is szereti. Legalább Samrajev (Mihályfi Balázs) nem szeret senkit! Ez van, lehet szeretni, szeretni! Szóval ez alatt az érzelmi hullámvasút alatt Trepljov szakmai-személyi féltékenységből megkísérel egy gyengécske öngyilkosságot és egy párbaj kihívást – mindkettőt eredménytelenül. De Arkagyina és Trigorin csomagol, Nyina pedig utánuk szökik, hogy aztán ugorjunk pár évet az időben. Ekkora már Mása hozzáment az általa megvetett Medvegyenkohoz, de még mindig Trepljovról álmodik, Trepljov lehiggadt, elfogadott író lett belőle, míg Nyina élete színésznőként és szeretőként is kisiklott. Szorin (Derzsi János) betegsége miatt azonban újra összegyűlik a díszes kompánia, hogy pontot tegyenek a Sirály végére.

Nagyon kíváncsi voltam rá, milyen lesz Oszvald Marika egy az eddigi szerepeitől, játszott műfajaitól ennyire eltérő darabban – és olyan Arkagyinát sikerült megformálnia, ami tökéletesen passzolt a habitusához, és mégsem lógott ki a csehovi hősnőből. Harsány, izgága (itt tökéletes arányban tudott beépülni az „oszvaldmarikaság”), figyelmet megkövetelő nő, aki nem tud megküzdeni azzal, hogy bizony eljárogat felette az idő. Ez mondjuk a rafinériáját nem kezdi ki, a megfáradt, megtört asszonyból is azonnal előbújik a femme fatale, ha veszélyeztetve érzi pozícióját. Bravó!

Porogi Ádám Trepljovja a generációs szakadék túlpartja: egész életét anyja árnyékában kellett töltenie, ráadásul most jön egy minden szempont bólrivális férfi is a képbe, szeretetet nem igazán kapott Arkagyinától, csak talmi csillogást. Ettől függetlenül él benne egy ősi elkényeztetettség, és a dacos kisfiúságból még nem tudott felnőni, így hát ha baj van, akkor a hiszti, a dühöngés és a sírás a kézenfekvő megoldás. Az idő viszont megkomolyítja, Nyinával való végső dialógusában már képes hallgatni, felfogni, feldolgozni – csak túllépni nem.

Kaszás Gergő Trigorinja a boldog békesség álarca mögött éldegélő kételyektől szaggatott férfi. A külvilág azt hiszi, hogy egy sikereivel, életével elégedett okos férfival néz csodálva farkasszemet, de mikor Nyinának sikerül a felálmodott külső mögé látnia, kiderül: egy saját tehetségének súlya alatt roskadozó, akaratgyenge gyermekkel állunk szemben. Ennek ellenére Trigorin pont nem a nyíltan, hosszan hangoztatottan szenvedő fajta: ő képes bármibe beletörődni, amit az erősebb akarat ráerőltet, maximum csak gyerekes, ideig-óráig tartó lázadásokat tud produkálni. És mégsem lehet lenézni!

Trokán Nóra Nyina-alakítása is csatlakozik a bravúros sorba: cirka másfél órán keresztül egy nagyra nyílt szemű, mindenre rácsodálkozó, de semmit sem igazán értő, egyszerű lányt kapunk. Olyat, aki senkinek sem akar rosszat, aki mindenkit szeret, és természetszerűen viszont is szeretik őt, aki szívesen nevet, beszélget bárkivel, kérdez és néz mélyen a lelkekbe, és még az álmáért is mer kockáztatni! Az ő tragédiája is az utolsó felvonás: egy megkopott, kissé zilált elméjű, összetört nőt kapunk vissza, akinek az álmai már a minimálisra, undort közelítőre redukálódtak – de a szíve még ugyanúgy csordultig tele szeretettel!

László Zsolt formálja meg Dorn doktort, a kissé túlságosan is felhevült, izgatott, botcsinálta színikritikus ex-Don Juant, akit maximum annyi zavar csak, hogy milyen ideges mindenki a környezetében, szedik-e rendesen a Supradint? A panaszkodás olyannyira távol áll tőle, hogy másokét sem hajlandó meghallani, még ha azok a mások esetleg a lábai előtt heverve zokognak, mint a szerelmével őt kitartóan hajszoló Polina, Parti Nóra megfáradt képében. Kettősük tökéletes tükör arról a két embertípusról, akit elkényeztetett az élet és akit sorozatosan ütlegel.

Érdekes színfolt még Szilágyi Csenge Másája, az élőhalott halál jegyese, aki szenvedésében és önsajnálatában már oly' messzire ment, hogy szinte tényleg óhajtani lehet már neki a kaszást. Pedig összesen csak egy bánata van: Trepljov nem szereti, de ez olyan mélyen sebzi, hogy a pesszimizmus mobilis szobraként lengi be a teljes légteret, tovább gyötörve Medvegyenkot, akivel végül mégis csak úgy szúr ki legjobban, hogy feleségül megy hozzá, és gyereket szül neki.

Fehér Balázs Benő rendezésében olyan ravaszul játszik a hirtelen beálló, hosszan tartó kakofóniákkal és csendekkel, hogy krimiszerű feszültséget tud teremteni vele egy Csehov-műben. Még vannak legvetkezésre váró klisék, mint a káromkodás indokolatlan és mértéktelen használata, vagy az új bemutatóknál lassan állandósuló színházi működésmód és/vagy közönség elleni kirohanások becsempészése, de egyéni látásmóddal mindenképp rendelkezik, és az utolsó felvonásbeli túlkapatás felett szemet hunyva remekül keveri ezt a régi, elvárt formákkal, fogyasztható formába csomagolva ezzel a filozofikus, mélyenszántó gondolatokat is. Összességében: egy Csehov-rajongó elégedett;)