Irodalomfakultációs élményeim egyik legszövevényesebb, legmisztikusabb regénye volt Bulgakov Mester és Margaritája, a maga csupasz groteszkségével és egymásba fonódó teljesen más stlíusszagú szálaival egyetemben. Már magának a sztorinak a kitalálását is bátor és őrült vállalkozásnak tartottam, de hogy ezt most Michal Docekal a Vígszínház miliőjébe implementálta, több, mint merészség.

A rendező a három szál közül (szerintem szerencsés ihletettségből) az ördögi Woland és kompániája vonalát tette főszereplővé, a szerelmi Mester-Margarita vonulat viszont nem csak hangsúlytalanabb lett, hanem itt-ott kissé mesterkélt is, míg Jésua és Pilátus mélyfilozófiai, emberi romlandóság és isteni igazságosság fűtötte eszmecseréi minimálisra redukálódnak le. Így szinte csak kaleidoszkópos felvillanássá válnak az állítólagos harmincas évek Moszkvájába betoppanó Fekete mester mesterkedései közepette. Ugyanis Woland ezúttal az orosz fővárost szemelte ki magának ördögi hatalma megvillantásának színhelyéül, ahol a Mester Poncius Pilátusról írt regényének megcsúfolása miatt már az elmegyógyintézet depressziós rabja. Szerelme, Margarita, erről mit sem tud, de mindent megtenne azért, hogy visszakapja az imádott férfit. Akár még az ördöggel is lecimborálna! Meg is teszi, miután a sátáni négyes egy egész színházon átsöpört, a ledér hölgyet kéri fel a Woland-bál háziasszonyának szerepére. Míg Margarita az elmúlt idők legnagyobb gonosztevői előtt lejt fogadótáncot, addig Mester a szintén elmebomlottnak titulált Hontalan Iván költő unszolására ad ízelítőt regényéből, így mi is bepillantást nyerhetünk abba, hogy az amúgy sziklaszilárd, törvényt és igazságot tisztelő Pilátus éleslátását elhomályosítja az oly emberi nehézség, a migrén, de még így is megfejteni szándékozik az elé hurcolt igazság- és hitprédikátor „lázítót”, Jésuát. Margarita önfeláldozása eléri részcélját, hiszen visszakapja a Mestert, de életük már nem lehet a régi – így inkább el is veszik azt tőlük, hogy a Mester felszabadíthasson egy évezredek óta őrlődő lelket a regény utolsó mondatának megírásával. És ezzel talán önmagát is.

Ördögöt alakítani az egyik leghálásabb színészi feladat lehet, hiszen akarva-akaratlanul minden néző kokettál a rosszal – de egyben a legnehezebb is, mivel nagyon könnyű túllépni a határokat. Lukács Sándor komor eleganciájával, arisztokratikus modorával, egész karizmájával azonban a tökéletes Woland, akinek gondolkodás nélkül eladnánk a lelkünket, még ha nem is kell cserébe Mestert kérnünk. Cinikusan száll be minden filozófiai, vallási vitába, miközben mindig az ő oldalán van a győzelem. A legnagyobb gonosz karaktere az övé, mégsem érződik belőle semmi elemi gonoszság, sőt, inkább megbocsátás, jótét lélekre vallás. Még első felvonás végi közönség elleni kirohanása is olyan, hogy a néző nem tudja eldöntetni, most magára vegye a panaszáradatot és megsértődjön, vagy szájtátva, rajongva igya a mester szavait – amit megérdemelten követ a dörgő tapsvihar.

Woland karakterének brillírozását a három ördögi segítő is erősen megtámogatja: Réti Adrienn a kísérteties, albínószerű Hellaként, Telekes Péter az ördög jobbkeze Azazellojával, Mészáros Máté meg a hol femininbe áthajló, hol kulturálatlan suttyószerű Behemótként. A sátáni trió amolyan narrátor, revizorszereplő is, hiszen majd' minden jelenetbe bekacsint, hogy egy kis humorral vagy miszticizmussal továbblökje a történet szekerét. Ráadásul remekül!

Hevér Gábor kapta az önnön regényének súlya alatt összeroppanó Mester szerepét (akiben nem egy vélemény magát Bulgakovot vélte felfedezni már a könyv megszületése óta). Cinikus, ingerült, kicsit citrom, az élettől már semmit nem váró férfi, akit letaglóz önsajnálata, amely hol melankóliába süllyeszti, hol dühkitörésekre ösztönzi, miközben megjelenik benne a hevéres sztorizgatóság is.

Párját, Margaritát Járó Zsuzsa hozza, ám ebben a verzióban valahogy kispórolták a karakterből a potenciált. Ez nem a színésznő sara, ő derekasan küzd a szereppel, amiben a szerelmet sterilizálták, cicázik, dühöng, viszolyog, hisztériázik, esdekel, néhol anyaian védelmez, mindent megtesz, amit megtehet, de valahogy mégis megmaradt a mesterkélt, „kell-egy-főszereplőnő” kategóriában az alakítása.

Molnár Áron Hontalan Ivánja is üde színfoltja az előadásnak, szépen végigvezetett jellemfejlődési ívével. Az első jelenetének tenyérbe mászó, pökhendi showman-költője már sehol sincs az ördöggel való jövendölő találka után, még az irrealitásban is körömszakadva keres némi értelmet, fiatalos kíváncsiságát végig megőrizve. Nem véletlen, hogy a darab végére ő alakítja a jó nagykövetét is, Lévi Mátét.

Kevés pillanat jut Fesztbaum Béla (Poncius Pilátus) és Varju Kálmán (Jésua Ha-Nocri) kettősének, ám ezek annál emlékezetesebbek, a szellemi-gondolati csúcsproduktumokat letisztult, visszafogott prózájukkal olyan mesterien tálalják, hogy igazi ínyencfalat a filozófia szerelmeseinek. Nem bűnös és ártatlan, nem Isten fia és egy helytartó áll egymással szemben, hanem két halandó ember, akik meg szeretnék érteni egymást, de ezt a körülmények nem teszik lehetővé. Elhallgatnánk még őket.

Ez a fajta Mester és Margarita egyszerre elidegenít, elgondolkoztat, szórakoztat. Mintha szándékosan lennének benne laposabb részek is, hogy utána nagyobbat durranhasson egy-egy mondanivaló. Egy ennyire groteszk történet kifejezésének elengedhetetlen színpadi eleme az abszurditás, amivel manővereznek bőven is a szereplők, de ez itt-ott kissé már terhessé is válik, viszont ilyenkor éles váltásként jön egy olyan mélységeket boncolgató diskurzus, ami újra végleg a székbe szegez. Még a darab elején elhangzik Hella szájából a humoros „egyet fizet, egyet kap” mondat. Ez tökéletesen ráhúzható a Víg Mester és Margaritájára is, hiszen nem az a többször nézős darab, ami örökre beég az emlékezetünkbe – egyszeri élményt nyújt. De akkor jó töményet!