Életünk során legalább egyszer már mind keveredtünk abba a kellemetlen szituációba, mikor valami zártabb közösségi területen, tétlen várakozás közben akaratunk ellenére beszélgetést kezdeményezett velünk egy idegen: vonatkupéban, orvosi rendelő várótermében, a dugóban vánszorgó buszon… Egyesek pár mogorva szóval visszaverik a kérdezősködő kíváncsiságát, mások beletörődve válaszolgatnak – de szerencsére az olyan levakarhatatlan idegenek száma elég ritka, amilyet a Karinthy Színházban bemutatott Ördögi kozmetika című misztikus thrillerben ismerhetünk meg.
Az alaphelyzet is sokaknak ismerős lehet: nemzetközi repülőtéren bemondja a hangosbemondó mögött álló arctalan női hang, hogy a Barcelonából Párizsba tartó járat indulását ismeretlen időre elhalasztották, mire egyik főhősünk bosszús sóhajjal leereszkedik a váróterem egyik székre – karnyújtásnyira másik főhősünktől. Míg az egyes főhős címke alatt rejtőző Jerome Angust csendes olvasással ütné el a felszállásig visszamaradó időt, addig a kettes számú főszereplő Textor Texel arcátlan tolakodással férkőzik be Jerome aurájába. A két férfi tűz és víz, Jerome a jól szituált, zárkózott üzletember, míg Textor a harsány energiabomba, csak olvasottságukban és filozófiai téren való nyitottságukban található kettejük között közös vonás, amely azonban kevés lenne egy barátság megalapozásához – pláne, ha csak az egyik fél nyitott erre. Jerome ugyanis a bevezetőben felvonultatott archetípusok közül egyértelműen a rideg elutasítók csoportjába tartozik, de Textor egyáltalán nem veszi a lapot, 
önkényesen kijelölt beszélgetőtársa egyértelmű ellenzése ellenére is ismerkedni és csevegni szeretne. Mint mondja, ő olyan, mint a szúnyog, amely nemcsak csíp, hanem idegesítően ott is zümmög a fülünk mellett, a viszketés mellett azt a tudatot maga mögött hagyva, hogy szándékosan kergette az őrületbe választottját. Hamar kiderül, hogy Textornak célja is van azzal, hogy elmeséli, hogyan ölte meg pusztán imádkozással gyerekkorában az egyik osztálytársát, vagy milyen szerepet játszott a macskaeledel a hite elvesztésében: meggyőződése szerint Jerome beteg, valami, egy belső ellenség gyötri, és a kórtól csak az ő segítségével szabadulhat meg. Jerome pedig végül ráharap a csalira, lekezelően, de mégis éberen akarná bebizonyítani, hogy az őt nem ismerő idegen tévedésben leledzik – ahogy azonban egyre mélyebbre ásunk Textor élettörténetében, egyre több, a két férfit összekötő szálra leszünk figyelmesek, míg végül újabb és újabb, gyomorszájassal felérő erejű csavar révén fut ki a várakozás a kezdet kezdetén megjósolhatatlan záróképig.
Mészáros Béla lehengerlő életerejű Textor Texelje nem mindennapi figura: nyíltan vállalt krédója, hogy csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek őt szórakoztatják, és fikarcnyit sem törődik azzal, tettei milyen reakciókat vagy érzéseket váltanak ki másokból. Levakarhatatlanul rácsimpaszkodik Jerome-ra, átszellemülten magyarázza a férfinek abszurditást nem mellőző kalandjait, a sértések leperegnek róla, hisz mindent játékként fog fel, amiben meggyőződése szerint ő csakis nyerhet. Túl „soksága”, nyomulása sokak szemében már a kezdeteknél is unszimpatikussá teheti – miközben briliánsan fakasztja nevetésre a teljes közönséget –, de ahogy jobban megismerjük, már hátborzongatóan ijesztővé és taszítóvá válik, míg morális kérdéseire még mindig nehéz megfelelő választ adni.
Mészáros András karakterével könnyebb azonosulni: Jerome Angust egy teljesen átlagos utazónak tűnik, aki nem szereti, ha idegen beleotrombáskodnak a privát kis világába. Határozottan és keményen, de udvariasan próbálja visszautasítani Textor érdeklődését, de végül csak feladja az ellenállását, miután minden trükkje kudarcot vall, és kiváló elmepárbajba bocsátkozik a férfivel, aki előtt nem akar megnyílni. Így viszont kénytelen hallgatni őt, leképezve a közönség érzelmeit is: a hitetlenkedést, a megrökönyödést, az undort és a félelemmel vegyített viszolygást. Kellő empátiával rendelkezik, és mikor a sértései ingoványos talajra potyognak, szégyelli is magát. Sokáig nem értjük, mi lehet az a betegség, amit Textor olyan magabiztosan diagnosztizált, de a fordulatok révén végül csak lehull a lepel a belső ellenség arcáról, és torokszorító, hogyan törik darabjaira ez a magabiztos, jól felépített keretrendszerek között élő férfi.
Az Ördögi kozmetika első harmadában (felében?) még elképzelésünk sem lehet arról, hogyan fog beférni ez a darab a misztikus thriller keretei közé – ekkor még sokkal inkább egy fekete humorral bőségesen megöntözött, jó hangulatú vígjáték, két, a szerepében lubickoló színésszel. Majd egy katartikus vallomás nyakon ragadja a történetet, és 180 fokban megcsavarja, hogy az addig derűsen kacarászó néző már csak pislogni tud, továbbá legfeljebb szaggatottan lélegezni. Mesterien felépített darab, amely egyszerre szórakoztat és botránkoztat meg a szó kellemesebb értelmében – és talán egy életre elveszi a kedvünket attól, hogy idegenekkel kezdjünk cseverészni a reptéren… hisz ki tudja, mi sülhet ki a beszélgetésből?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.