Ritkán szoktam megrettenni könyvektől a vaskosságuk vagy a fülszövegük miatt, de még mindig emlékszem arra a délutánra a kollégiumi szobában, mikor először vettem a kezembe Victor Hugo A nyomorultakját, és frappánsan csak annyit gondoltam: hűha! Merthogy a mű nem éppen egy kis novella, a cselekménye is szerteágazó, a nyelvezete sem túl könnyű – mégis csodálatos! Claude-Michel Schönbergéknek nem volt könnyű dolguk, mikor úgy döntöttek, musicalt faragnak Jean Valjean kálváriájából, de sikerült csodát alkotniuk – amely a Madách Színház színpadán is drágakőként ragyog.

A töltelékfejezetektől megszabadított zenés műben is elvek csapnak össze: hőseink mindegyike görcsösen ragaszkodik egy-egy „szentséghez” – legyen az a törvény, a szabadság, a szerelem vagy a mások kifosztásának jogszerűsége –, és csak hatalmas áldozatok árán hagyhatja el hitét. Jean Valjean kényszerből lépett a bűn útjára, de büntetése jóval súlyosabb volt, a terhet egész életén át kell vonszolnia. Ám a lelkét megváltja egy pap (Csengeri Attila), és innentől már csak arra törekszik, hogy lerója tartozását Isten felé. Ez azonban csöppet sem hatja meg Javert-t, aki pedig azt teszi meg életcéljául, hogy kézre kerítse a karmai közül folyton kicsusszanó férfit. Kettejük több évtizedet felölelő hajszája során felnőnek fiatalabb hőseink is: a borzalmas gyerekkort maga mögött tudható Cosette, a még borzalmasabb fiatalkorát élő Eponine, a szabadság és szerelem között őrlődő Marius, vagy éppen a forradalmár párizsi fiatalság. A barikádon azonban a változásért küzdők vére folyik el, Marius is csak ismeretlen jótevője, leendő apósa miatt maradhatott életben, de Valjeanból végül csak kibukik élete szörnyű titka, így nem lehet lányával annak esküvőjén. Szinte mesébe illő módon végül csak tisztázódik mindenkinek az igazi szerepe a történetben, ám már késő: a testi-lelki nyomort megtapasztaló embereknek már csak a lelke ragyoghat patyolattisztán, az életük véget ér. A finálé azonban mégis reményt ad, a gyönyörű dallamok pedig begyógyítják a sebeket.

Nem véletlen, hogy a musicalirodalom egyik legnagyobb álomszerepe férfikörben Jean Valjean – Miller Zoltánnak pedig tökéletesen sikerült belebújnia a végtelenül összetett karakter bőrébe. Láthatjuk az elutasítások miatt elaljasodó bűnözőt, a nem várt kedvesség alatt összeroppanó embert, a másokon a végletekig segíteni akaró férfit, az óvó-őrző apát, aki féltékenyen fordul a lányát szerelmével kitüntető férfi felé, és a hőst, aki végül mindent feláldoz Cosette boldogságáért. Vívódásai szívbemarkolóak, és olyan gyönyörűen énekli nehéz dalait, mintha direkt az ő hangjára írták volna a szólamokat. Bámulatos teljesítmény.

Örök nemezisét, Javert felügyelőt Egyházi Géza keltette életre. Javert egyáltalán nem „főgonosz”, csak egy nagyon szögletes, szigorú ars poeticát követett egész életében: nevezetesen azt, hogy a törvény mindenekfelett áll. Nem véletlen, hogy örök nyughatatlanságra gerjeszti a szégyenfolt, hogy Jean Valjean többször is megszökött előle. Bolondja lesz az ügynek, betegesen ragaszkodik a férfi elfogásához, ám végül az utolsó pillanatban felnyílik a szeme, és megkegyelmez. Így viszont már nem tud elszámolni a lelkiismeretével, nincs hát más választása, mint az öngyilkosság. Géza remek hangi adottságához és tekintélyt parancsoló fellépéshez nagyon passzolt ez a komor hangulatú szerep.

Ha minden előadás után osztanának „Az Előadás Legjobban Előadott Szólódala” díjat, azt legalább egy esetben kétségtelenül Borbély Richárd nyerné el – olyan Üres széket énekelt Mariusként, hogy a nézőtér nagyja tátott szájú, könnyező szoborrá fagyott. De a nagydalon kívül is brillírozott a szerelem ízét először megtapasztaló aranyifjú szerepében, akinek el kell döntenie: elveit és barátait választja, vagy a musicalirodalom legméltatlanabb elbánásban részesülő, kiszürkített nőalakját, Cosette-t (tegyük hozzá, Tóth Angelika derekasan helytállt és küzdött, de a szerep akkor is nagyon lapos). A darab egyben az ő drámája is, hiába nyeri el végül az örök boldogságot, ehhez előtte el kell merülnie a pokol kénköves, véres bugyraiban.

Nem szándékosan, de mégis Marius keseríti meg – és szépíti is – Eponine életét. Az elkényeztetett kisgyerekből aranyszívű tolvajjá növő lány szerepében Baranyi Hanna alapozza meg karrierjét – érdemes a nevét megjegyezni, mert még nagyon sokra viheti! A torkában kincs van, az alakítása csodálatos. Marius a mindene, mégis megtesz mindent azért, hogy a fiú megtalálja a boldogságát, egy másik nő oldalán. Önfeláldozása a Néhány csepp esőben csúcsosodik ki, szívszaggatóan tárja fel nekünk végig, milyen szenvedéseken kellett végigmennie ennek a mocsokból is kiragyogó léleknek életében.

Remekül él a szerepe adta lehetőségeivel Sándor Péter is: az általa megformált Enjolras egy igazán vibráló, karizmatikus fiatalember, aki már egy pillantásával is a maga oldalára tudja állítani társait, és önfeláldozóan vezetné a népet a szabadság felé – még akkor is, ha ebből végül a nép mégsem kér. Látszólag ez mindennél fontosabb számára, minden lépését ez alá rendeli, de egy pillanatban mégiscsak kiderül, hogy Marius élete még ennél is fontosabb az érző szívű fiú számára.

Tragikus sorsú alakokban nem szűkölködik A nyomorultak, de az egyik legfájdalmasabb talán Fantine drámája: a leányanya, aki kénytelen másokra bízni lánya nevelését, aki kolléganői aljassága miatt utcára kerül, és mindenét, de szó szerint mindenét – ékszerét, haját és a testét is – eladja csak azért, hogy Cosette ne szűkölködjön. Baranyai Annamária hangja sajnos itt-ott erőtlennek, darabosnak hatott, de szépen felvázolta a gyermekéért mindent feláldozó anya karakterívét.

Nevetésre ritkán ad okot a musical, de ezekért a pillanatokért rendre a Thénardier-házaspár felelős. Weil Róbert a férj szerepében egy behízelgő, gátlástalan féreg, igazi túlélő típus, aki a saját családját is feláldozná pár lyukas garasért. Mindenben meglátja a pénzszerzési lehetőséget, hullákon gázol keresztül egy-egy aranyfogért, és a morál vagy a lelkiismeret szavak még véletlenül sem szerepelnek a szótárában. Thénardiernéként Balogh Anna adja alá a lovat, aki tökéletes női tükörképe a férjének, kiegészítve még egy jó adag házisárkány génnel, amely révén alaposan megkeseríti a kis Cosette életét.

A hol zsebkendőnyi, hol hatalmas térben játszódó darab szemnek, fülnek, léleknek is csemege, hiszen már az első taktusokban megragadja a közönséget, és egy pillanatra sem ereszti. Angyalok hada bábáskodhatott az előadás születése felett, mert ritkán látni ennyire precízen kidolgozott, alaposan összeillesztgetett, tökéletes művet!