Még az irodalom fakultáció kevésbé izgalmas pillanatiban vette be magát az agyamba a gondolat, hogy a szappanoperák valójában az orosz klasszikusokat „nyúlják”: itt is mindenki szerelmes valakibe, aki soha nem lehet az övé, vagy ha mégis, gyorsan el is veszíti, mindenki egy hatalmas család tagja, és mindenki végtelenül hosszan tud intrikálni. Csak az a különbség, hogy az orosz klasszikusok szólnak is valamiről.

A Vígszínház nagy fába vágta a fejszéjét a Háború és békével, hiszen egy végtelen sok szálon futó, tetemes műről van szó, így kénytelen sűríteni a történetet – amit nagyon jól old meg! Eltűnik a nézők és a színészek közti láthatatlan fal, a frissen belépő karakterek előbb pár jellemzővel bemutatják magukat, a karként is működő fiatal színészek már a darab elején családfákat osztogatnak és felvázolják a helyzetet, majd a darab közben is folyamatosan mesélik, hogy éppen hol járunk, és mit hagytunk ki. A tömörített Tolsztoj-darabban persze a lényeg megmarad: a napóleoni háborúk idején csöppenünk bele az orosz krémbe, amiben nem minden hozzávaló keveredett el csomómentesen. A vagyonos Bezuhov gróf rajong Napóleonért, de hagyja magát belerángatni egy szerencsétlen házasságba, majd különböző eszmék között ide-oda vergődve válik végleg csalódott emberré. Andrej herceg már eleve egy boldogtalan házasságból startol, és a katonai hírnévről álmodik, de valahogy mindig bukásra van ítélve, sosem élheti meg a tartós boldogságot. Natasa Rosztova pedig kislányból válik lángoló-égető nővé, akinek egy veszte van: a férfi, minél több van belőle. Családok hullanak darabokra, ahogy a franciák egyre nagyobb területeket prédálnak fel Oroszországból, barátok válnak halálos ellenségekké, hogy aztán a csatatéren békét kössenek, fiatal fiúk áldozzák életüket a hazájukért, de ez egyáltalán nem vigasztalja az anyákat. Viszont amilyen jól ment a lényeges elemek kimazsolázása a darab háromnegyedében, olyan összecsapottá válik az előadás vége (bár látványban az a legerősebb rész, ezt elismerem). Az egymáshoz kapcsolódó jeleneteket szemelvények váltják fel, és a szálak elvarratlanok maradnak, nem lehet érteni, ki miért kötött ki a másik mellett – és még az sem egyértelmű, hogy az egyik főszereplő már meg is halt! Még úgyis nehéz letisztítani a végső képet, ha az ember olvasta valamikor a művet – nagy kár érte, mert e nélkül a szépséghiba nélkül tökéletes is lehetne ez a darab!

Király Dániel Pierre Bezuhovja egy bumfordi, aranyszívű nagymackó, aki vérprofiként hozza magát egy pillanat alatt kellemetlen helyzetbe, hiszen sosem tudja, hogy mikor kellene megszólalnia, és hogy akkor mit kéne mondania. Kikapós, durva felesége mellett lassan érik igazi férfivá a megalázott férjből, de a barátaiért tűzbe menne. Elveivel való meghasonulása a Dolohovval (Zoltán Áron) való párbaj után kezdődik, de végül szakít a bonapartista énjével, és kisebb-nagyobb vargabetűk után csak beér a maga békés, megtépázott kikötőjébe. Elég kettős karakter: esetlenségéért muszáj imádni, de közben valahogy mégis elidegeníti magától a nézőket.

Wunderlich József Andrej Bolkonszkijként a jellem embere: ígéreteihez a végletekig tartja magát, és nem elsődleges célja, hogy boldog legyen, annál sokkal fontosabb, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Fiatal kora ellenére már megkeseredett, ezen felesége elvesztése és sebesülése sem segít, inkább évekre bebútorozik a jótékony homályba. Csak Natasa felbukkanása téríti vissza az életbe, de végül nem bizonyul elég erősnek apjával szemben, ezért ebben a kis olajágban is csalódnia kell. Sötét hangulata a szomorú véget hordozza végig magában, és semmilyen ékes beszéd, jól felépített érvelés nem tudja feledtetni: ez a férfi a halál jegyese, nem az életé.

Bach Kata Natasa Rosztovája vele szemben a pezsgő, színes, harsogó életszeretet, még akkor is, mikor elválasztják – egyik – szerelmétől. Végigkövethetjük, ahogy cserfes, gondtalan kislányból gyönyörű nővé érik, aki nagy szemekkel csodálkozik rá a világra és arra, hogy ő milyen hatással van rá. Hatalmas szíve van, és ha valakit bezár oda, mindent megtesz egyetlen mosolyáért is. Nem gonoszságból csalja meg Andrejt, hanem egyszerűen még annyi mindent kell megízlelnie az életből, hogy mindenbe belekap, amit felkínál neki a sors. A darab végének megcsonkítása Natasa esetében a legfájóbb: annyi minden várt volna még erre a karakterre, hogy hiába látjuk, milyen erős sziklaként áll Pierre mellett, nem érthetjük meg őt.

Cseppet sem szerethető karakter Bolkonszkij herceg, de Hevér Gábor a darab legjobbja a szigorú apa szerepében (pedig szoros volt a mezőny, nagyon is!). Hajlíthatatlan férfi, akitől távol állnak az olyan bohém fogalmak, mint a boldogság vagy a kedvesség, kíméletlenül átgázol mindenkit, hiszen megrögzötten követi napi rutinját, aminek része, hogy valakiben öngyilkosságra hajazó gondolatokat ébresszen. Leginkább a lánya életét keseríti meg, mert nem hajlandó látni mások értékeit, ellenben durván megaláz bárkit, ha úgy érzi, így könnyebben éreztetheti, hogy igaza volt. Ez a vasszigor, keserű ember csak egyetlen egyszer törik meg, mikor azt hiszi, elvesztette a fiát – gyönyörű, szívbemarkoló jelenet!

Szilágyi Csenge Marjája a népmese legkisebb királylánya, aki úgy szerette az apját, mint a sót – körömszakadtáig védi és szereti az apját, aki talán nem is méltó egy ilyen tiszta és nemes lélek szeretetére. Mivel a hercegnő bátyjával ellentétben majd' egész életére Kopaszhegyen ragad, apja ridegsége elől a vallásba menekül, így bárkinek hajlandó segítő kezet nyújtani, és még az ellene vétkezőknek is megbocsát. Láthatjuk, ahogy elveszíti a férfiakba vetett reményét Anatole Kuragin (Telekes Péter) hűtlensége miatt, de azt sajnos már nem szemlélhetjük, hogyan találja meg azt a valakit, aki mellett leéli élete hátralévő részét. Hihetetlenül erős alakítás, minden színpadra lépése káprázatos.

Üde színfolt Tornyi Ildikó Lizként: Andrej várandós felesége a moszkvai, pétervári szalonok mintapéldánya, mindenkit ismer, mindenkiről van egy pletykája, önálló gondolatoknak azonban híján van. De ez nem is zavarja, csak az érdekli, hogy mindenkinek mosolyt csaljon az arcára – ennél fogva már önmagában is tragédia, hogy a Bolkonszkij-családba házasodott be. Saját szórakoztatására is, de teljes szívvel-lélekkel segíti Marját Kuraginék látogatásakor, nem rajta múlott, hogy a kiszemelt más ágyában kötött ki. Cserébe viszont egy gyönyörű haláljelenetet kapott.

A Háború és békének nincs egyértelműen negatív szereplője, de nem kérdés, kit lehet a legkönnyebben utálni: Hélénét, a minden tekintetben népszerű Kuragin-lányt, aki ügyes cseleknek köszönhetően Bezuhova grófnévá avanzsál. Kopek Janka megformálásában ez a csinos kis hárpia abban leli örömét, ha tutyi-mutyi férjét alázhatja és sorra csalhatja a nyalka helyi vagányokkal, hogy aztán igazi drama queenhez méltó nagyjeleneteket rendezhessen. Élvhajhászása mögül azonban néha kivillan, hogy ezt  nőt sohasem szerették megfelelően, ezért menekül mindenhez ami csillog, fénylik – és eltakarja a fájdalmát.

Remek szerepet kanyarítottak az ifj. Vidnyánszky Attila megformálta Bonaparte Napóleonnak is ebben a verzióban: a francia császár az első felvonásban gyakorlatilag Bezuhov lelkiismerete, egyszerre ördög és angyal pozícióban is csücsül a szereplő vállán (átvitt értelemben), és segíti lerendezni a lelke mélyén vívott háborúkat. Pierre bonapartizmusának végével jelenik meg Napóleon hús-vér valójában, szerintem egy teljesen feleslegesen a végletekig idétlenné tett jelenetben, de szerencsére innen még van visszaút, láthatjuk, hogy még a nagy Bonaparte sem akarta, hogy ennyi ártatlan vére tapadjon az ő kezéhez. De azért gyorsan legyűri a lelkiismeret-furdalását!

Egy aprócska, de annál hatásosabb jelenetet kap Karácsonyi Zoltán Platon Karatajevként: a nép fia ízes tájszólással próbálja feléleszteni a fogságba esett Bezuhov életkedvét, miközben olyan bölcsességeket fogalmaz meg a maga egyszerű, de nagyszerű módján, hogy a teológiaprofesszorok tátott szájjal hallgatnák. Beletörődött abba, amit a sors adott neki, és derűsen próbál a jövőbe nézni – amiből azonban neki kevés jut, halálával a remény is komoly sebet kap.

Bevallom, kicsit aggódva ültem be a helyemre, nem tudtam elképzelni, hogyan tudnak egy ekkora volumenű történetet kevesebb mint három órában úgy bemutatni, hogy az embernek ne maradjon hiányérzete vagy megválaszolatlanul hagyott kérdése, de a Vígszínház tökéletes keretbe rendezte bele a mozaikdarabokat. A történteket végigkísérő zene felkarolja az eseményeket, de a csenddel is remekül operálnak (elég csak Andrej és Natasa keringőjére gondolnunk). A díszletek egyszerűek és rafináltak, a színészek olyan erőt sugároznak, hogy szinte hipnotizálják a közönséget. Bár a darab lezárásával én nem vagyok maradéktalanul elégedett, a záróképek sokáig fognak villogni a szemem előtt, miközben az internetet bújom a különböző Háború és béke feldolgozások után kutatva!

Fotók: Vígszínház, Közönség.hu