Shakespeare méltatlanul háttérbe szoruló drámai komédiájával vagy komikus drámájával akkor találkoztam először, mikor végleg beleszerettem Kenneth Branagh-ba. Bár az újonnan Poirot felé kacsingató színész-rendező azóta sem viszonozta érzéseimet (vagy csak nagyon jól titkolja!), a Lóvátett lovagok megmaradt végtelenül sokszögű szívemnek egyik csücskében – így ujjongva fogadtam, mikor kiderült, a Vígszínház színpadra állítja a szóviccekben fürdőző darabot.

És nem is akárhogy! Az alapvetően kissé bonyolult nyelvezetet az újrafordítás nem csonkítja meg, de épp annyira magyarítja, hogy a mai kor emberének is tökéletesen érthető és élvezhető legyen az első pár percnyi beszoktatás után Navarra királyának és kompániájának kalamajkája. E nemes férfiú három hű társával ugyanis megfogadja, hogy három éven keresztül csak a tanulásnak élnek, és minden földi hívságnak, elsősorban az asszonyállatnak (sic!) hátat fordítanak. Kissé despota módon ezt az új módit az egész udvarra rákényszerítik, de persze ebben a pillanatban fut be a francia király követe – történetesen a lánya, három udvarhölgyével. Ferdinándék nagy bajban vannak, mert a lányok bizony csinosak és kacérak, még akkor is, ha a palotába nem tehetik be a lábukat, így pedig elég nehéz az ember fiatal fiának a szigorú elvekhez tartania magát. Egy hihetetlenül humoros hallgatózós jelenetsorban el is bukik a teljes vezérkar, ki-ki megtalálná a párját, ha nem lenne mindenki makacs, komisz és túlérzékeny. Mert a tréfás kedvű ifjoncság oda-vissza megvicceli a másik nem jeles képviselőit, aminek vígjátékhoz képest szokatlan módon az lesz a vége, hogy a szerelmek függőben maradnak, és az időnek kell eldöntenie, hogy megérettek-e már a párok arra, hogy egymásnak éljenek. De mivel az egész lekvárt maga Ámor kavarja, reménykedhetünk, hogy az egy évvel később játszódó (és sajnos nem létező) Lóvátett lovagok 2-ben már tényleg a szerelem győzedelmeskedik!

Telekes Péter Ferdinánd királya a karizmatikus vezető: nem kell felemelnie a hangját sem ahhoz, hogy mindenki ösztönösen kövesse a talpraesett, művelt férfiú parancsait. Sőt, uralkodóhoz képest meglepően lágy színeket használ a karakter felvázolásában: Ferdinándja melegszívű, közvetlen, a szerelem csapdájába könnyen belepottyanó, onnan mindenre rácsodálkozó, bájos kisfiú, akiben viaskodik a szív és az ész.

A király jobb keze (és gyakran az esze) Biron gróf, a magyar Kenneth Branagh-ként Wunderlich József varázsolja el pillanatok alatt a teljes közönséget. Ő sokkal nehezebben mond le a földi örömökről, nem véletlen, hogy ő is szegi meg először az esküjét, még ha erről társai nem is tudnak. Gyors észjárásához pergő nyelv társul, így szóviccek lövöldözésében könnyen az első három között végez, ha úgy érzi, sarokba szorítják, kekeckedő kiskakassá változik, de sebzettségében csak előbukkan az érző emberi énje is.

A két ifjabb gróf, Longaville és Dumain kevesebb lehetőséget kap a két vezérkarakter mellett, de ezekkel nagyon jól élnek. Előbbi szerepében Medveczky Balázs egy önmarcangoló, idegesebb karakter, akinek nem kenyere a felesleges beszéd, inkább minden dobolva vezeti le feszültségét, míg Csiby Gergely a számára fontosakat kiskutyahűséggel követő, megfelelni vágyó fiatal, aki megkapó szépséggel ábrázolja a szerelmet egy origami virág és lepke párosával.

A keresztnevet nem kapó francia királylány szerepében Szilágyi Csenge látható, aki tökéletes tükörképe Ferdinándnak: természetesen a középpontba lépő, finom mozdulatokkal csapatokat irányító és konfliktusokat elsimító vezéralak. A királlyal szemben azonban nemhogy lemondana az élet szépségeiről, hanem egyenesen habzsolja azokat. Kissé csipkelődő, ironikus, bájos királylány az övé, akit muszáj szeretni.

Ami Ferdinándnak Biron, az a királylánynak Rosaline – Bach Kata pedig lubickol a felvágott nyelvű, „fekete” udvarhölgy szerepében. Nincs vágás, amit ne hagyna replika nélkül, ha szabad lélekfelületet lát, azonnal szúr, és pár pillanatra talán el is tudja hitetni a világával, hogy topánkáival belegázolna a neki udvarló férfiak lelkébe – de hamar kibukik a jégkirálynőből is a forróvérű, szeretetre vágyó díva. A saját drámáját azonban nem kerülheti el, és bizony ő is vastagon benne van abban, hogy a történet nem zárul happy enddel.

Remek szerep Don Armado is, Seress Zoltán pedig az előadás egyik legjobbja a hóbortos spanyol bőrében. Latinos temperamentuma amerikai vígjátékokra jellemző szerethető bumfordisággal párosul. Végig két vágy között sodródik: meg akar felelni az istenként tisztelt király parancsainak, de közben minden álma az, hogy legalább néhány órára ölelhesse Julkát (Bajor Lili). Ennek köszönhetően a jelenetei bővelkednek a helyzetkomikumban, szinte sajnálni kell a nevetségesen vergődő főnemest minden egyes összeomlásánál.

A don „életének megkeserítője” a bölcs bohóc, Bunkó: Karácsonyi Zoltán a minden elvek felett álló, minden pofont benyelő, de tűrő pórnép alakja, aki kissé a szálakat is mozgatja, kavarja, kicsit a nézőkkel is cimborál, és bárkivel szájal, ha szóvicc-párbajra van lehetősége. Ő már előre látja, hogy Ferdinándék kísérlete bukásra van ítélve, nem is akar mást, csak egy kis békét a párjával, de addig számtalan poénon kell átverekednie magát, a mi legnagyobb örömünkre.

Az előadás legkülönlegesebb szerepét azonban Tóth András nyerte, Pilléje ugyanis egyben Ámor földi álcája. Ő nyitja és zárja a történetet, szerelemtől csepegő nyílvesszőivel alapozza meg az eseményeket, „mobil díszletként” cikázik ide-oda elképesztő mimikai kincstárból szemezgetve. Armado apródjaként pedig az eszes támasz, aki minden viharon átvezetgetné urát, erőt és jobbnál jobb ölteteket plántál a csüggedő spanyolba, miközben minden mókában benne van. Virgonc frissessége, csíntalansága a darab legegyedibb színe.

Mikor elfoglaltuk a helyünket a Pesti Színház nézőterén, számat húzva vettem tudomásul, hogy előttünk egy gimnazista osztály ül – gondoltam, oda a szórakozásnak, a sutyorgásuk és a mobiljuk villogása vár rám bő két és fél órán át. Nos, azt nem mondhatom, hogy a fiatalok pisszenés nélkül ülték volna végig a darabot, hiszen végig nevettek minden poénon, szünet nélkül sodródtak a szerelemesekkel – kell ennél jobb fokmérő arra, hogy Rudolf Péter rendezése egy remekül sikerült Shakespeare-interpretáció? Tobzódik a szóviccekben és az érzelmekben, a varázslatos díszletek és jelmezek a szemnek is csemegét kínálnak, és a taps elhalkulása után úgy érezzük, feltöltődtünk lelkileg. Még akkor is, ha Kenneth Branagh még mindig nem írt nekünk szerelmes levelet.

Fotó: Vígszínház, Közönség.hu