Az én időmben még nem volt kérdés, hogy a kötelező olvasmányt tényleg elolvassuk – vagy legalábbis elkezdjük. De azt sosem értettem, hogyan lehet a „egész jó” kategóriában a Légy jó mindhalálig és A Pál utcai fiúk, míg az Egri csillagokat vagy A kőszívű ember fiait rendre feladták az ismerőseim. Ezekben van háború, intrika, tétek és igazi férfiak, míg a másik kettőben kisfiúk sápítoznak valami teljesen érthetetlen ok miatt. Ha ma lennék ötödikes, sokkal jobb helyzetben lennék: a Vígszínház A Pál utcai fiúkja át tudja adni azt is a színpadon, ami a gyermeki szem előtt rejtve maradt a könyvben.

A történetet elvileg mindenkinek ismernie kéne: veszélybe kerül a Pál utcai fiúk grundja, mert a vörösingesek szemet vetnek a területre, ahol labdázhatnának és gyakorlatozhatnának. A Pál utcaiak elnökválasztását magasan Boka nyeri, ez viszont már sok az ambiciózus, szögletes Gerébnek, aki ezért elárulja Áts Feriéknek társait. A grund csapatának amúgy is több sérelme van: a Pásztor-testvérek (Ember Márk és Nádas Gábor Dávid) ellopták a fiatalabbak üveggolyóit, Áts magával vitte a Pál utcaiak zászlaját, így kénytelenek ellentámadásba lendülni. A vörösingesek területére, a Füvészkertbe beszökve viszont Boka és Nemecsek megtudja, hogy Geréb elárulta őket, de az idősebb fiú úgy dönt, hogy ezt egyelőre titokban tartják a többiek előtt. Eközben Rácz tanár úr még a gittegyletet is feloszlatja, de Nemecsek leleményességének köszönhetően az egylet újra működésbe léphet, bár nem sokkal később kizárják a közlegényt, mert Geréb árulásával van elfoglalva a választmány helyett – így kerül jegyzőkönyvbe csupa kisbetűvel a neve. Nemecsek végül egymaga próbálja meg visszaszerezni a zászlajukat, de mikor Geréb gyávának nevez minden Pál utcait, előjön rejtekhelyéről – jutalma egy újabb jeges fürdő és tisztelgés a vörösingesek részéről. A két csapat végül összecsap, és Nemecseknek köszönhetően a Pál utcaiak nyernek, övék marad a grund. De a győzelem valójában gyászos: a telken napokon belül megkezdődik az építkezés, Nemecsek pedig nem éli túl a tüdőgyulladását.

A kis Nemecsek Ernőt Vecsei H. Miklós kelti életre olyan finomsággal és természetességgel, mintha az önfeláldozó közlegény szerepére született volna. Csendes, háttérben meghúzódó figura az elején, de szépen lassan feslenek le a szirmok igazi valójáról: egy a határtalan bátorságára még csak éppen ráébredő, a köz javáért harcoló, egyenes férfipalántáról, aki arra vágyik, hogy szeressék és elismerjék. Ha bántás éri, azt is magába fojtja, csak rövid pityergésekben tör magának utat a fájdalom, ha poént mond, szinte észre sem veszi, bármit megtenne, amit az istenített Boka kér tőle, szólójában pedig Vecsei könnyeket csal a szemekbe – akárcsak a darab végén.

Boka Jánost jogosan isteníti a Pál utca népe, Wunderlich József előadásában nem is lehet kérdés, hogy mi is rá szavaznánk, hiszen mindennemű alakoskodás nélkül nőtte ki magát vezetővé. Igazán emberi, a saját hibáit is elismeri és kijavítja mások előtt, a csalást nem tűri, de soha nem alázna meg másokat, és a szeretettel sem fukarkodik, Nemecseknek inkább gondoskodó bátyja, mint barátja. Egyik színészre sem lehet panasz, de Wunderlich olyan őszinteséggel adja vissza Boka karakterét, hogy öröm minden pillanat, mikor színen van, darab végi gyásza szívbe markol, az amúgy is tökéletes Grund-himnuszban a pontot az i-re az ő érces hangja és szilárd tartása teszi fel.

Hiába áll az ellenfél oldalán, Áts Feri véletlenül sem főgonosz, Józan László megformálásban sem. Bár a vörösingesek szervező elve arra épül, hogy „mi többet gyakorlatozunk, tehát erősebbek vagyunk, ezért minden megillet minket”, Áts végtelenül korrekt, a tiszta harcokban hisz. Ha pedig valaki vét az elveivel szemben, azt megbünteti, még ha a szárnysegédeiről is van szó – de még így sem teremt megalázó helyzetet. Bár kapóra jön neki, zsigerileg undorodik Geréb árulásától, Nemecsek bátorsága viszont tetszik neki, így még a vereség után is érdeklődik a fiú egészsége felől.

Bár érthető, mit miért tesz, a darab egyetlen ellenszenves figurája Geréb Dezső, akit Csapó Attila alakít. A nagyon következetes fiú látja, hogy Boka nem a klasszikus értelemben vett vezér, míg benne megvannak azok a vonások, amelyekre a megközelíthetetlen tábornokoknak szüksége van – a Pál utcaiak azonban nem kérnek ebből a vezértípusból. Jelleméhez sokkal közelebb áll a vörösingesek katonás rendje, ott talán gyorsabban előrelépne, de szurkálódása és árulása miatt mindkét oldal előtt hiteltelenné válik, bukása a sorsába van írva.

A gyerekek fontos harcaival torz tükörképként szembeállítva jelenik meg a felnőttek unalmas és értelmetlen világa – ezt a tükröt pedig Fesztbaum Béla Rácz tanár ura tartja, akinek a gondolatait a grund vagy az einstand helyett olyan bohémságok kötik le, mint a tavasz vagy a makacsul kék láng. A tanításba belefásult, cinikus felnőtt, aki tiszteletet és tisztességet követel meg tanítványaitól, és fel sem bírja fogni, milyen fontos, hogy az ablakok közül kikapart gumit puhára kell rágni (skandalum!). A gittegylet feloszlatása a darab egyik legviccesebb része, Fesztbaum remekül irányítja a jelenetet…

… de persze ehhez az aládolgozó, ígéretes kollégák profizmusa is kell, ugyanis a gittegylet a darab egyik meglepetés-bonbonja, a tagok két zseniális dalt és megannyi remek párbeszédet kapnak. Szántó Balázs kezdeményezéshez szokott Weisze, Csiby Gergely okoskodó Richtere, Medveczky Balázs kissé nyegle, de lelkes kezdő trombitás Cseléje és Kovács Olivér csendes Leszikje adják a körítést Kolnay és Barabás állandó csatározásához: Tóth András az árulkodó, önmagát is állandóan lebuktató, kapkodó Kolnay-ja és Zoltán Áron szabályokhoz ragaszkodó, gáncsoskodó és túlbuzgó Barabása bármin képes összekapni, és vitaözönüket csak háború esetére hajlandóak felfüggeszteni. Bár a fiúk hatalmas sebet ejtenek Nemecsek érzékeny lelkén, később be merik ismerni tévedésüket – csak már későn.

A Vígszínház A Pál utcai fiúk című zenés játéka olyan egyedik módon kínálja fel Molnár Ferenc örökzöld történetét, hogy nem csoda, hogy az előadás végét kirobbanó üdvrivalgás és tapsvihar kíséri, és nem csak a szemnek kellemes férfifelhozatal miatt (arra sem lehet panasz, khm...). A főszereplővé előléptetett ritmusszekció és az erre varázsolt, különböző formációkra épülő Horváth Csaba-koreográfiák, a minimalista, önmagukból nyíló és záruló díszletelemek, a frappáns sorok és a fülbemászó, hol csiklandozó, hol könnyfakasztó dallamok legalább olyan jó egységet alkotnak, mint ez a csapat lelkes és nagyon tehetséges fiatal. Nincs néző, akiben ne zümmögne még három nappal is az előadás után a Pál utcai fiúk legfőbb kérdése: Miért élnénk, miért félnénk, ha nem egy álomért?