Lévay Szilveszter szerencsére megtartotta azt a jó szokását, hogy érdekes női alakokat megidéző történelmi-irodalmi műveket karol fel gyönyörű dallamaival. És szerencsére a Budapesti Operettszínház is megtartotta azt a jó szokását, hogy ezek a musicaleket repertoárjára tűzi. Így a Marie Antoinette-tel már kvartetté bővült a szerző és a színház együttműködéseinek száma.

A francia királyi krém romlásába csatlakozunk be többségében történelemhű módon: a nép nyomorog, XVI. Lajos alkalmatlan királynak, Marie Antoinette többet törődik a toalettjével és a szeretőjével, mint az államkasszával, a nyerészkedő főnemesek és firkászok pedig próbálják a javukra fordítani a helyzetet. Ez sikerül is, mivel Orléans hercege és Jaques Hébert kincsre talál a fiktív Margrid Arnaud személyében: a kolduslány ugyanis bármilyen ügy élére állítható, győzelemre vezetheti az őt követő népes tömeget. Így pedig a kellemes báli pillanatok hamar tragédiába fordulhatnak. És hiába a szerető Axel von Fersen higgadt éleslátása, a nyaklánc-botránytól és a kifacsart hírektől feltüzelt nép forradalma csak elsodorja a királyi családot. Egy félresikerült szökési kísérlet után a családot állandó őrizet mellett tartják fogva – az egyik foglár pedig természetesen Margrid, akiről szépen lassan kiderül, hogy valójában Marie féltestvére. A történelemből pedig jól tudjuk: kíséreljen meg bárki is bármilyen mentőakciót, Lajos és Marie is a guillotine alá hajthatja a fejét – és még hányan követték őket!

A címszerepet Polyák Lilla alakította, aki igazán a második felvonásban tudott kiteljesedni. Az első felvonás kelekótya, szerelmes csitrije még akadozott itt-ott, viszont a második felvonás tragikus hősnője már tökéletesen passzolt rá. Határozott, ellenvéleményre nagyon nehezen hallgató, az utolsó leheletéig küzdő nőt kaptunk, akinek első a család és a szerelem, még akkor is, ha ezt kezdetben a pompa elfedi. Csorbíthatatlan vasakarat és méltóság jellemzi, és a hóhérhoz is úgy vonul, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe az, hogy ezt a nőt legyőzték.

Az előadás legjobbja viszont egyértelműen Gubik Petra volt, aki Margrid szerepében brillírozott. Hálás karaktert kapott, mert egyrészt megnyeri a darab két leggyönyörűbb szólóját, amit magabiztos hangján könnyfakasztóan szépen ad elő, másrészt könnyű azonosulni az egyenlőségért küzdő nővel. Margrid egy nagyon érzelmes, érzékeny és vehemens lány, aki végtelenül okos, és céljaiért a végsőkig küzd. De emellett képes belátni tévedéseit is, és felülemelkedik a saját problémáin a nemesebb cél érdekében. Csodálatos alakítás!

Gömöri András Máté is jó választás volt Axel szerepére, aki eleve vesztes helyzetből indul: viszonzott és elsöprő szerelme sosem válhat valósággá, mert azzal a nő romlását okozná, így viszont a háttérből kell támogatnia a bukdácsoló királynét. Emiatt hol elszakadna Marie-tól, hol visszahajtja az egyre sötétebb színezetet öltő forradalom, tovább őrölve a grófot lehetetlen helyzetében. Tiszta logikája édeskevésszer talál meghallgatásra, így kénytelen összetörten szemlélni az eseményeket – vagy éppen tiszta, erős énekhangjával támogatni őket.

Az intrikus Orléans herceg szerepét Homonnay Zsolt nyerte meg, így addig szövögetheti a szálakat, míg belebonyolódik a saját hálójába. Remekül építi fel a szerepet, néha még mi is elfelejtjük, hogy ez a fickó épp átvágna mindenkit, mert miközben egyenlőségről papol, a trónra fáj a foga. Behízelgő modorosságával kellő ellenszenvet kelt ahhoz, hogy mindenki a halálát kívánja – kivéve persze mikor énekel! A bukását nem lehet egyértelműnek tekinteni, hiszen cselszövő gondolatait tökéletesen beleplántálta a fiába – akit Monori Dominik kevés szöveggel, de nagyszerű mimikával varázsol színre.

Az intrikusok táborát erősíti Jacques Hébert is, akit Veréb Tamás alakított, nagyszerűen, ugyanis egy igazi patkányt idézett meg a szemeink előtt. Nem gyakran éreztem még azt azon a rengeteg előadáson, amin voltam, hogy egy szereplőt a karakter jelleme miatt olyan szinten gyűlölök, mint Hébert-t – szóval gratulálok Tamásnak! Mindig a pillanatnyi helyzetnek élő, végtelenül cinikus tollú újságíró, akit sosem zavar a valóság abban, hogy gúnyos és támadó cikkeit megírja. Se gátlás, se gerinc, csak fifika és pénzéhség – meg is érdemli a sorsát.

Aki talán kevésbé járt jól a szerepével, az Mészáros Árpád Zsolt. XVI. Lajos ugyanis túlságosan tutyimutyi lett, aki a kelleténél jóval többször mondja el, hogy bár ne lett volna király, viszont önálló cselekvésre ritkán képes, és akkor sem biztos, hogy ez örömhír. Nagyon sokáig kell az ostoba, bárgyú mosolyú báb szerepét hoznia, és hiába a darab végi jellemszilárdulás és gyönyörű szóló, sajnos erről a karakterről inkább azok a vonások maradnak meg a néző fejében, amelyek nem túl hízelgőek egy király és a szerep számára.

Ezzel szemben sokkal jobban járt Auksz Éva és Angler Balázs, akik bár nem kapnak túl sok szerepet, de az egyedüli humorfaktorként lubickolhatnak abban a pár jelentben, amelyben Rose Bertin és Leonard Autié bemutatja, miért is gyűlölte a nép az elitet. Pénz- és hírnévhajhász kettős, akinek az elvei az önérdek minél előnyösebb támogatásán alapulnak, és a (darabbeli) tyúkeszük ellenére is tudható: ezek ketten a jég hátán is megélnek. Sminkben és magas sarkakon!

A Marie Antoinette musical nem hibátlan, a Lévay-művek sorában nagy valószínűséggel lecsúszik a dobogóról – de ez annak is köszönhető, hogy az Elisabeth, a Rebecca és a Mozart nagyon magasra tette a lécet. De a sajátosságait magában hordozza: gyönyörű, szívet szorongató dallamok akár szóló, akár kórusművek formájában, tragikus történelmi és magánéleti háttér, hatalmas, összehangoltan külön-külön életet élő szereplők és táncosok, könnyek és mosolyok – na meg a szűnni nem akaró, megérdemelt vastaps. Miközben a kissé szituációidegen terrorista-zárókép újra és újra aktuálissá válik…