Különös vegyület a Budapesti Operettszínház legfiatalabb operettje, A chicagói hercegnő: történetre kicsit összeollózott Kálmán Imre best of, zeneileg meg igazi stíluskavalkád, hiszen rendre összeméri az erejét a jazz a népzenével, a charleston a keringővel, az operett a slow foxszal – és ezen a téren jól is jön ki az összecsapásból. Csak miközben a darab ezzel a koktéllal kicsit nagyot markol, kicsúszik a tartalom.

Valamikor az 1900-as évek eleje-közepén járhatunk, mikor három milliárdos amerikai lánycsemete és sleppjük keveredik szó- és táncváltásba a fiktív Sylvária vad és kemény hercegével, és nem kevésbé szilaj kompániájával – hol máshol, mint Budapesten. A lányok unalmukban fogadást kötnek, hogy az nyeri a potom egymillió dollárt, akinek sikerül valami olyan különlegességet vennie, ami pénzzel szinte el sem érhető. Mivel a fővezér Maryt mélyebben megfogja a megtörhetetlen Borisz herceg ellenállása, úgy dönt, a férfi lesz a „shopping tárgya”. Ezért Mary és a mindeneseként funkcionáló Bondy átruccan Sylváriába, hogy megvegye a királyi kastélyt. Ez végül is kapóra jön a honatyáknak és –anyáknak, mert az államkincstár kong az ürességtől, és ha fogat szívva, szájat húzva is, de Borisz távollétében beleegyeznek a tranzakcióba. Ráadásul Mary bájával mindenkit lenyűgöz, ezért Lizaveta nagyhercegnő hercegnővé is üti, és még azt se bánná, ha kalandor fia feleségül venné. Közben persze Bondy-t is rapidsebesen szíven lövi Cupido, mikor vígan ánizscukorkát ropogtat a szomszédos Moránia kissé autista örökösnőjével, Rosemary-vel – akit amúgy az apja Borisznak szánt. Természetesen, ahogy jó operetthez illik, férfi főhősünk pont akkor szerez tudomást a fogadásról, mikorra már végre feladnák Mary-vel az önfejűségüket, és szeretnék egymást, ezért még pár kitérőt kell tenniük addig, míg rájönnek, hogy a charleston és a csárdás úgy passzol egymáshoz, mint Rosemary Bondy-hoz, vagy egy amerikai milliárdoslány az elszegényedett sylvár herceghez. És még Lizaveta is megtalálja évtizedekkel ezelőtt eltűnt szerelmét.

Mary Lloydot Fischl Mónika keltette életre fiatalos derűvel és lezserséggel. Bár Mary hosszú karakterfejlődési utat jár be, míg az elkényeztetett, pénzközpontú fruskából az érzelmeit nyíltan felvállaló, áldozatkész nővé érik, mégis a kezdetektől szerethető. Pedig (bár nem az ő szájából hangzik el, de) abszolút „a pénz az isten” ars poetica szerint él, mások érzéseivel mit sem törődve vásárol fel mindent, ami megtetszik neki, de valahogy bájjal és határozott kedvességgel tökéletesen ellensúlyozza a pusztítást. És Mónika végre azt is bemutathatta, milyen jól táncol!

Homonnay Zsolt a nagyhangú, akaratos, és hasonlóan elkényeztetett Borisz szerepében lépett színpadra. Hercege is hozzászokott ahhoz, hogy minden úgy történik, ahogy ő kívánja – csak ő pénz helyett az erőszakos fellépéssel manipulál. Végtelen hagyománytisztelete ellenáll minden újításnak, legyen szó nyugati táncstílusról vagy női egyenjogúságról, és soha nem hajlik meg senki akarata előtt sem. Ahogy Mary a dúsgazdag nemtörődömsége, úgy Borisz a konoksága ellenére is végig szimpatikus marad, akinek az önfejű kínlódásai mosolygós fejrázásokat váltanak ki a nézőkből.

Kalocsai Zsuzsa és Lizaveta karaktere tökéletes párosítás – oké, direkt rá írták a szerepet. Végre megcsillogtathatja a humorát, még ha bugyuta jelenetekbe is kényszerül, onnan is felülemelkedik, és remekül hozza a fia miatt zsörtölődő, az ország gyászos sorsa miatt kétségbeesett lépéseket tevő, de végig melegszívű tyúkanyóként szálakat rendezgető nőt. Benjamin Lloyddal (Ottlik Ádám) való újra-egymásra találásuk szívet melengető, és ennek a jelenetnek köszönhetően már tudjuk, hogy az „öregedés” kellemesebb szinonimája lehet „minőségi hervadás”!

Laki Péter személyében egy újabb remek hangú, humorú és mozgású színésszel gazdagodott a táncoskomikusok sora. Ugyan az általa játszott James Bondy sem ússza meg néha a túlzásba forduló groteszket (ha nem kell ötször elsütnie a „My name is Bondy, James Bondy” poént, akkor egyszer sem), de jól építi fel a kissé nyegle, kissé izgága, de hatalmas szívű aranyifjú karakterét. A szteppelését pedig öröm nézni!

Szendy Szilvi játszott már butuska szőke karaktert, de Rosemary Dragica egy teljesen új szint – a lányzó ugyanis szellemileg egy cseppet korlátolt. A rendezői döntés nem igazán tiszta, de Szilvi úgy formálgatja a karaktert, hogy az humoros legyen, de ne bántó. Csodálkozó szerelmével bárhova követi Bondy-t, és sajátos világképével nem egy vicces pillanat fűződik a nevéhez. Viszont a táncjelenetekkel pórul járt: csak kettőt kapott, és sajnos az alkotók azokból kispórolták az igazi szubrett-táncos komikus momentumokat.

Mint ahogy az egész darabból hiányzik valami igazi tartalom, mert így csak limonádé. Vannak benne humoros pillanatok, de a katartikus, drámai jelenetek (amik, valljuk be azért a divatosan lenézett operettekben is receptszerűen vannak) kimaradtak. Remek a két zenei stílus szembeállítása, majd egybefonása, de erős a gyanúm, hogy a fülbemászó dallamok többsége csak azért mászott be a fülbe, mert többször is elhangzik a darab során – vagy mert nagyon emlékezetes volt alatta a koreográfia. A díszetek szépek, a jelmezek pazarok (a jelmezbál ezer szemet kívánna, annyi érdekes ruhaköltemény vonul végig a színpadon), a színészeken is látszik, hogy szeretik a darabot, és mindent beleadnak – csak alig van megírva, hogy mibe. Nagy kár, mert így csak egyszeri kellemes szórakozást nyújthat az egyik legkülönösebb operett.