Könyvmoly lévén nagyon ritkán mondom azt egy feldolgozásra, legyen az film vagy színházi darab, hogy jobb, mit az eredeti. Most mégis megesett velem.

Tény, hogy a Centrál Színház A lepkegyűjtője  kvázi előnyösebb helyzetből indult, mert John Fowles regényét bár tetszetősnek találtam, nem vert tábort a szívem közepén. De nem volt egyértelmű a darab győzelme, hiszen a könyv egyik kulcsa az a társadalmi ellentétből fakadó filozofálós kutya-macska harc, amely az egész könyvön végighúzódik, és amelyet úgy gondoltam, piszok nehéz lehet színpadon visszaadni. Valószínűleg így gondolhatta Horgas Ádám és csapata is, ezért a nyerő megoldást dobták be: ezt a szálat redukálták, és a megtartás-megmenekülés ellentétére húzták fel Ferdinand és Miranda találkozását. Ferdinand ugyanis reménytelenül szerelmes Mirandába, aki viszont észre sem veszi a semmitmondó, szürke figurát. Viszont mikor Freddie hatalmas összeget nyer a lottón, úgy dönt, mindent megtesz azért, hogy élete szerelme viszonozza érzéseit – ezért elrabolja, és egy pincében tartja fogva a lányt. Miranda, bár első, második, sokadik pillantásra is sokkal rafináltabb Freddie-nél, képtelen megszökni. A helyzetbe cseppet sem beletörődve megpróbál „normális” viszonyt kialakítani a férfival – az ellentétek azonban ebben az esetben nem vonzzák, hanem végzetesen taszítják egymást.

Bereczki Zoltán lepkegyűjtő, kispolgári Ferdinand Cleggje a két lábon járó pszichopata. Olyan semmitmondó, üres lény, hogy az is meglepetésnek tűnik, hogy egy ilyen részletes tervet egyedül ki tudott vitelezni, és fent tudott tartani. Még saját magában is képes lenne elbizonytalanodni, egyben viszont végtelenül határozott: Miranda kell neki. Szeretetre vágyik, de képtelen a befogadására és a közvetítésére. Annyira mélyen hiszi (vagy akarja elhitetni magával), hogy amit tesz, az végeredményben jó, hogy pillanatokra még minket is meg tud győzni igazáról. Remegő, nárcisztikus, halk szavú, végtelenül frusztrált, izzadó, idegroncs énje inkább szánalomra méltó, mint gyűlöletes, viszont mikor kirobban belőle az állat, az hátborzongató. Elképesztő koncentrációt igényelhet Bereczkitől ez a szerep, amit valószínűleg nem lehet a tapsrend után egyszerűen a jelmezzel együtt a szekrénybe akasztani – briliáns alakítás…

…akárcsak Ágoston Kati Mirandája, aki bohém, elkényeztetett főiskolás művészlányból kénytelen felnőni egy rettenetes helyzethez. A kezdeti rettegését azonban (kényszerűen) hamar levetkőzi, és innentől kezdve uralja Freddie-t és a játszmát – még ha a szabadságot nem is kapja meg. Hol megtévesztően édeskés bájjal próbálja elaltatni a férfi gyanakvását, hol hisztérikus, de a testi-lelki kegyetlenségtől sem riad vissza. Penge agyának és maró humorának köszönhetően minden esetben pillanatok alatt sarokba tudja szorítani Freddie-t, miközben kézzel-lábbal küzd azért, hogy ha nem is megkedvelje, de legalább megértse a férfit. Fennhéjázó sznobizmusa ellenére is szerethető karakter, akinek természetesen ösztönösen drukkolunk, hogy visszakaphassa az életét, és jól tudjuk, hogy elég egyetlen hibát vétenie, hogy mindkettejük reményei szilánkokra törjenek.

Bár A lepkegyűjtőben vannak szép számmal humoros pillanatok is, a feszültség megállás nélkül berezgi a színpad és a nézőtér minden négyzetméterét. A két zseniális művész megszakítás nélkül közel másfél órán keresztül szegez székbe és légzési nehézséggel tűzdelt állapotba, nem eresztve a figyelmet és az idegszálakat egy másodpercre sem. Rég láttam ennyire tökéletes előadást!