Gimnáziumi irodalomóráim emlékei közül az Édes Anna talán az egyik legfakóbb – ennek ellenére merész vállalkozásnak találtam, hogy a nem túl cselekményes, lélektani történetet társulat musical formában helyezze színpadra. Ráadásul popmusicalként. Azt nem állíthatom, hogy ezek a kérdőjelek a tapsrendre elhalványultak volna bennem, de mindenesetre a Showszínház Édes Annája sajátos világot teremt.

Pechünkre viszont kaleidoszkópszerűt: a sorsdöntő jelenetek csak hellyel-közzel kerülnek kibontásra – ez pedig egy olyan történet esetében, mikor a szürke kisegér cselédlányból végül gazdái gyilkosa válik, nem előny –, vagy olyan képek villannak fel, amelyek kevésbé fontosak a cselekmény szempontjából. Ellenben a ruhák, a minimális díszlet és a mondatok tökéletesen megidézik ennek a letűnt világnak az atmoszféráját. Adott ugyanis egy házaspár, Vizyék, akik már nem egy cselédlányt elfogyasztottak – olyannyira, hogy Vizyné szépen-lassan beleőrül a tökéletes szolgálólány hajszolásába. Aztán megtalálja az igazit: Édes Annát. A kifogástalan gépet, aki hang nélkül takarít, szépítget, és úgy konyhatündérkedik, hogy az egész világ azt sajnálja, miért nem született az emberiség tizenegy újjal, mert legalább ennyi ujjat nyalnának meg Anna piskótája után. Mindezt a lány egyetlen szó, érzelem nélkül teszi – csak olyankor kacsint ki a riadt cselédlány arca mögül az ember, mikor lefekvés előtt együtt marad a játékbabájával és istennel a szobájában. Na meg akkor, mikor belép a fiatal szívtipró a család életébe. Jancsi úrfi azonban nem csak szív-, hanem liliomtipró is, és míg a teherbe esett Anna a boldog jövőt képzeli bele a kapcsolatba, addig az úrfi egy házi abortusszal pillanatok alatt kijelöli a kasztrendszerek közötti határokat. A Vizyné folyamatos megaláztatásait viselő, és Jancsi által megcsúfolt Anna egy házasságba, egy szolid-szelíd életbe menekülne, ha Vizyné nem beszélné – mit beszélné, terrorizálná – le erről a tervéről hisztérikusan. Így végül Anna, hatféle alteregója tanácsára leszámol a cselédlányok elnyomásával – legalábbis talán ebben bízva vágja el munkaadó asszonya torkát, majd végzi ki az ártatlan Vizyt is. És Kosztolányi boldog lehet: akárcsak a dráma, a musical vége sem ad feloldozást.

Horváth Mónika küzdhet meg Anna cseppet sem könnyű szerepével – egy szemét folyton lesütő, az állandó menekülő-készséget sugalló, a megaláztatásokat értetlenül fogadó, de tűrő, halk szavú, kétségbeesett tekintetű lányt kapunk. És egy varázslatos hangot – Mónikának ugyanis kincs van a torkában, bármit is énekel. Ha nem is teljes mértékben, de képes megszerettetni ezt a furcsa lányt a nézőkkel, és mind vele együtt búsulunk, amiért érdemtelenre pazarolta a szerelmét. Vagy az ártatlan fiatalságát.

Buch Tibor Vizyje a határozott határozatlanság. Ritkán emeli fel a hangját, inkább nem kockáztatja meg felesége ideggyengüléseit, de azért látszik, elégedetlen az életével, ő bizony még élne. A történelmi fordulatok erre lehetőséget is adnának, de a vígságát mégis kénytelen titokban a konyhára és az Amerikából hazatért rokonra szorítani – de cserébe kapunk egy olyan dalt, amit később önkéntelenül is dúdolgatunk. Halála pedig tipikus rosszkor volt rossz helyen – ha csak azt nem írjuk a számlájára, hogy sosem fékezte meg felesége ámokfutását.

Varga Zsannának is nagyon bonyolult feladata volt Vizyné szerepének megformálásával, de sajnos az eredmény már nem annyira fényes, a színésznő ugyanis rettenetesen túljátssza a karaktert. Így hozza azt a meghasonlást, amit egy cselédjét imádó, de mégis folyton gyötrő nő szerepe igényel. Pedig az alapelképzelések és az eszköztára jó, csak nagyon sok még egy hisztérika kereteiben is. Szerencséje sincsen, hiszen a darab legfélresikerültebb szólóját nyeri meg, amit indokolatlan vetítés és még indokolatlanabb félpucér férfiak súlyosbítanak.

Getto Márton Jancsi úrfija az a férfi, akit minden józan gondolkodású nő kategorikusan utál – mert tudja, hogy úgyis beleszeret. Jancsi nem gonosz, egyszerűen csak megszokta, hogy semmit nem szabad komolyan venni, bármit megkaphat, és gondolkodás nélkül el is dobhat, ha már nincs szüksége rá. Az első jelentéhez képest sosem fog benőni a feje lágya, azután is ugyanolyan felelőtlenül és nemtörődöm vidámsággal halmozza az újabb élvezeteket, miután abortuszra kényszerített egy fiatal, érte epedő lányt. Kétségünk sem lehet afelől: ő mindig boldog lesz, történjen körülötte akárhány gyilkosság is.

Az előadás egyik legmeglepőbb és legüdvösebb csavarja a cselédlányok beemelése – pontosan a Vizy-ház múltbeli cselédeinek szelleme jelenik meg, mint Anna kért-kéretlen támogatói csapata. A hat lány (Sáfrány Emese Aleska, Gere Orsolya, Polyák Rita, Kereki Anna, Bakó Kitti, Péterffy Lili) a színskála minden színét felvonultatja, a vallásostól a férfifalóig, az enyveskezűtől az alkoholizálóig, de mindegyiküket összeköti Vizyék utálata. Így Anna alternatív kivetődéseiként, skizoid énjeiként vezetik a főhőst a prok és kontrák felsorolásán és szembeállításán keresztül a végső döntésekig – így a gyilkosságig is.

Ez az Édes Anna nem tökéletes – de remek próbálkozás arra, hogy olyan szigorú, nehéz klasszikusokat közelebb vigyenek az emberekhez, mint Kosztolányi drámája. Sajátos világ, sajátos értelmezések, fülbemászó dallamokkal fűszerezve, és örök kérdéssel: ki az igazi bűnös a történetben? Anna? Vizyné? Jancsi? A világ? Van egyáltalán válasz erre a kérdésre? Na ugye, hogy a tapsrendre nem is halványulhattak el a kérdőjelek!